Bree DeSpain – Fekete bárány

Rajta volt az olvasási listámon a megjelenése óta, főként a gyönyörű borítója és az érdekesnek tűnő fülszöveg miatt. Igazából nem tudom, hogy ha versenybe állítanám az ebben az évben olvasott legrosszabb könyveimet ez, vagy a Kitaszítva nyerne-e. Szóval nagyon nem tetszett.

A történet: amikor Daniel Kalbi visszatér a városban, Grace képtelen távol maradni tőle, pedig a bátyja, Jude erre inti, ugyanis évekkel ezelőtt történt valami a két fiú között, ami után Jude sebesülten került elő, Danielnek pedig nyoma veszett. A fiú visszatérésével egyidőben folytatódni látszanak a régóta nem tapasztalt furcsaságok (valamilyen állat által megtépázott holttestek) is. Grace tudja, hogy nem kellene, de egyre több időt tölt Daniellel, míg végül a fiú felfedi neki a titkát.

A titkát, ami annyira kézenfekvő volt, hogy azt hittem, valami más lesz, sőt reménykedtem benne, hogy nem az minden, aminek látszik, pedig igen. Nem kell Miss Marple-nek lenni a könyvhöz elég, ha az embernek normálisan működő agya van, ugyanis, amit Grace nem lát, az az olvasónak nagyon is tiszta. Emiatt még nem is lenne probléma a könyvvel, máskor is megesett már, hogy kitaláltam ezt-azt, de a nyilvánvalóság mellé bejönnek a borzalmas és hiteltelen karakterek, a még borzalmasabb mondatszerkesztések. Az egész elég siralmas így együtt.

A történések kis egységekre vannak tagolva a fejezeteken belül, például EBÉD UTÁN vagy ÖT PERCCEL KÉSŐBB, ezeket szoktam szeretni, de itt nem sok értelmük akadt, hacsak annyi nem, hogy tudjuk, a főhős negyed órával később még mindig ugyanazokkal a gondolatokkal küszködik, vagy épp még mindig nem csinál semmit. Mert Grace egyik legidegesítőbb tulajdonsága, hogy az önsajnáláson kívül semmit nem tesz. Annak ellenére, hogy a lelkész lánya, meg kegyelemnek nevezi önmagát, önző és néhol kegyetlen is.

A háttértörténet nem volt valami egyedi, gyanítom egy csomó dolgot nem is tudtunk meg, ugyanis van folytatás, nyilván abba is kelleni fog egy kis maradék mitológiából és fantáziából kevert ragasztó, ami összetartja ezt az egészet. Azt hiszem, az volt a legrosszabb az egészben, hogy láttam benne fantáziát, Daniel múltját például remekül elő lehetett volna adni, ahogy az írónő tálalhatta volna fondorlatosabban is az akciórészeket. Sajnos ebben a megvalósításban számomra élvezhetetlen volt, még csak bele sem akarok nézni a folytatásba.

Amit szerettem: amikor James baba csúnya szavakat tanul.

(Nagyon) nem szerettem: Grace-t; Jude-ot; a rengeteg kutyás hasonlatot, főleg amikor Grace a legjobb barátnőjét hasonlította folyton kutyához; hogy minden nyom fájdalmasan szem előtt volt; hogy Grace halasztgatta a levelek elolvasását.   

Claudia Gray – Homokóra

Úgy látszik, a harmadik részre kifogytak a borítóötletekből, hiszen gyakorlatilag ugyanolyan a másodiknak és ennek a kötetnek a külseje, emiatt nem repestem annyira, bár a polcon úgyis csak a könyv gerince látszik. Mindegy is, beszélek a történetről, ami SPOILERT fog tartalmazni az első két részre nézve.

Tehát négy nappal az előző kötet eseményei után vagyunk, Bianca és Lucas az Evernight Akadémiából való megszökésük után a Fekete Kereszthez csatlakoztak. Bianca kiképzése elkezdődött, közben nemcsak arra kell ügyelnie, hogy a vámpírvadászok ne jöjjenek rá a titkára, de furcsa rosszullétek is gyötrik. Ráadásul nem elég, hogy Charity is újra felbukkan, Mrs. Bethany is a nyomukban van.

Igazából a harmadik kötetre lemondtam arról, hogy a szereplők hirtelen normális jellemet növesszenek, a karakterek számomra eddig sem voltak hitelesek, úgyhogy felhagytam a reménykedéssel, inkább sodortattam magam az árral, mert ebben a részben aztán minden van. Vámpírok meg a vadászaik, lidércek, árulók és áldozatok, plusz két elvakult szerelmes, akik igyekeznek mindig összetartani. Ahogy az eddigi kötetekben, most sem tudtam senki pártjára állni, Bianca és Lucas lehetőségei nem voltak túl fényesek, de legalább léptek valamerre, ami határozottan érdekes volt. A vége meg egy újabb függővég, ami miatt megint örültem, hogy kéznél az utolsó rész.

Összességében nem volt nagy bajom a könyvvel, elég fordulatos, és ha nem akadunk fent a szereplők hülyeségein – mert jó nagy hibákat követnek el – akkor elég élvezhető, nekem ez a harmadik kötet tetszett eddig a legjobban, főleg a vége miatt, ami tényleg vicces.

Amit szerettem: Vicet és Ranulfot (egyértelmű kedvencek); azt, ami történt Biancával; a szökés-jeleneteket, ezekből több is van; Balthazart.

Nem szerettem: Bianca butaságait, már megint; azt, ami történt Lucasszal a történet végén. 

Claudia Gray – Nézz az égre!

A négykötetes sorozat második része ez a könyv, érdemes úgy nekiállni az olvasásnak, hogy mind a négy kéznél van. Ennek a második résznek a borítója elég béna (a csaj meg ronda), úgyhogy annak alapján biztosan nem venném meg. Innentől SPOILER következik az Örökéjre nézve.

Bianca vámpír, Lucas pedig vámpírvadász, így lehetetlennek tűnik a szerelmük, ennek ellenére Lucas fél év után újra jelentkezik és randit beszél meg Biancával. A lánynak a titkolózáson kívül több mindennel meg kell küzdenie. Ahogy egyre közeledik a vámpírrá válásának ideje, kételkedni kezd benne igazán akarja-e, ezen kívül még mindig kutatja, hogy az igazgatónő miért vett fel embereket is az iskolába, ráadásként pedig lidércek lépnek kapcsolatba vele, hogy átadjanak egy üzenetet…

Igazából ez a kötet jobban tetszett, mint az első, Bianca kicsit határozottabb (bár nem kevébés hülye) lett, ettől nekem valószerűbbek voltak a történések. A cselekményt nem utáltam, mert bár szívesen elhagytam volna a sok iskolai dolgot, nem volt annyira vészes, mint az első részben. A lidércek ötlete tetszik, és az is, ahogyan Biancához kapcsolódnak, de leginkább megint a függővég az, ami miatt tovább akartam olvasni, az írónő ért hozzá, hogy a legjobb helyeken hagyja abba a történetet, holott alig mondott valamit. Ezért is jó, ha már eleve kéznél van a harmadik rész, anno utáltam kivárni a megjelenést, el sem olvastam, amíg nem jött ki az utolsó kötet is.

A karakterekről most sem tudok semmit mondani, egyik sem valami nagy szám, vannak jó pillanataik, de nem érzek igazi személyiségeket. Viszont tetszik a könyvben, hogy nem tudok állást foglalni. Nem igazán szimpatikusak a Fekete Kereszt vámpírvadászai, de a vámpírokért sem vagyok túlzottan oda, emiatt érdekesebbé válik Lucas és Bianca kapcsolata, hiszen még ők maguk sem tudják, mi a leghelyesebb, így össze-vissza cselekszenek.   

Amit szerettem: Vicet és Ranulfot együtt; az utolsó jelenetet; Balthazart; azt, ami Biancáról kiderült.

Nem szerettem: hogy Bianca még mindig elég buta és hihetetlenül naiv.

Kerstin Gier – Rubinvörös

Ez a könyv már a megjelenésétől kezdve rajta volt az olvasnivaló listámon, de mivel egy trilógia első része, elhatároztam, hogy csak akkor veszem a kezembe, ha már elérhető, mind a három kötet. Egy újabb ígéret magamnak, amit nem tartottam be. Még szerencse, hogy nem bántam meg az elolvasását.

A történet: Gwendolyn biztos benne, hogy a kissé bolondos családjában előforduló időutazó gént unokatestvére, Charlotte örökölte, így igencsak meglepődik, amikor egymás után többször is a múltban találja magát. Hamar kiderül, hogy Charlotte helyett, ő a tizenkét időutazó egyike, akire a Rubin drágakő jutott. Az életét csak nehezíti, hogy egyáltalán nem készült fel az időutazó életre, de nincs más választása, a mogorva és lenéző Gideonnal, aki szintén az utazók egyike, belevág a kalandba…

Kifejezetten tetszett a történet, jó kezdés, bár kétségbeejtően hamar vége van, és sajnálatosan kevés múltbéli jelenetet kapunk. Nem sok időutazós sztorit olvastam eddig, tinikről szólót még egyet sem, így az újdonság erejével hatott a könyv. Külön örültem annak a kitételnek, hogy a főhős nem utazhat vissza a saját múltjába, így nem fenyegetett az a veszély, hogy belekavarodik a saját életébe, a távolabbi múltban is épp elég kibogoznivaló maradt.

A Rubinvörös elbeszélésmódja is nagyon kellemes, nem túlmagyarázó, egyszerű és könnyen érthető, könnyed olvasmány, ugyanakkor nem unalmas. Tetszik, hogy az írónő mindent finom humorral sző át, emiatt már el is határoztam, hogy a felnőtteknek szóló könyveit is be fogom szerezni. A karakterek aranyosak, kedveltem Gwendolynt, nem a legegyedibb karakter, de mindenképpen szimpatizáltam vele. Gideonhoz hasonló srácokról is olvastam már, viszont őt is szerettem, főleg a könyv elején. A mellékszereplők rendben voltak, sőt Maddy néni, Leslie, James és Gordon váltak kedvenceimmé.

Bírtam a gonoszokat, Saint Germain gróf igazán hátborzongatóra sikerült, és akárki, akármit mond, ő aztán nem áll a jó oldalon, de Miro Rákóczyval is lesznek még gondok, annyi bizonyos. Sajnáltam, hogy ennyire keveset tudtunk meg róla, egy picivel több jelenetet el tudtam volna viselni. Aminek még örültem, hogy nem volt túlzottan jellemző a romantika a kötetre, megtörtént, aminek történnie kellett, nagyon remélem, hogy a következőkben sem lesz másként.

Rosszat csak annyit tudnék mondani a könyvről, hogy megint egy sorozat. Nem szeretem a folytatásokat, utálok várni. A következő kötetet, a Zafirkéket a Könyvmolyképző Kiadó novemberre ígéri, ami borzasztó sokára van.  

Amit szerettem: a könnyedséget; Pault és Lucyt (szurkolok nekik); a ruhaköltemények leírását, meg amikor Gideon és Gwen cukkolták egymást miattuk; Gwendolyn családját; Jamest.

Nem szerettem: hogy alig derült ki valami; hogy nem hallgatták végig Pault és Lucyt; hogy kevés volt az időutazás.     

Claudia Gray – Örökéj

Mivel végre birtokomban van a teljes sorozat, úgy döntöttem, hogy az elejéről kezdem az olvasásukat, mert néhány részletet már elfelejtettem, és nem akartam, hogy valami kimaradjon a négy kötetes szériából.

Bianca az Evernight Akadémián töltendő első napja elől szökik meg, hogy felhívja a szülei figyelmét mennyire nem való neki az a hátborzongató iskola, de amikor belefut a jóképű Lucasba, meggondolja magát és mégiscsak megkezdi a tanulmányait. Fura szerzetek járnak az Evernightba, Bianca egyszerűen képtelen beilleszkedni közéjük, leginkább Lucasszal barátkozna, de a fiú kerüli őt. Végül mégiscsak egymás mellé kerülnek, csakhogy problémájuk akad, mindketten súlyos titkokat rejtegetnek.

Szóval, ez egy vámpíros történet, igyekszem óvatosan fogalmazni, hogy annak, aki nem olvasta még, ne lőjek le semmit, mert fordulatokból több is van. A könyv első fele majdnem egy egyszerű tinitörténet egy cseppnyi rejtéllyel, de ahogy haladunk a történetben, rá kell jönnünk, hogy ami az orrunk előtt van, az más, mint aminek látszik. Ettől nekem különleges volt ez a könyv, élveztem olvasni, főleg a végét.

Annak ellenére, hogy a karakterek nem valami egyediek és rengeteg sablonos vonásuk van, amikor eljutottam a sztori feléig, nem érdekelt, fejlődnek-e vagy sem, érdekesek voltak a történések, úgy éreztem, muszáj megtudnom, mi lesz a vége. Hatalmas függővég. Egyszerűen muszáj volt elolvasnom a második részt is.

Amit szerettem: ami Biancáról kiderült (mert nem sejtettem); ami Lucasról kiderült (ezt viszont igen); Balthazart.

Nem szerettem: a sok tinis dolgot, a körömlakkozgató vámpírlányokat meg bálozást; Bianca gondolkodásmódját, kétségbeejtően buta és naiv.     

Benina – Bíborhajú - A Boszorka fénye

Bevallom, amikor a Könyvmolyképző kiadta az első kábé száz oldalt Benina könyvéből nem igazán fogott meg, ugyanakkor, amint megláttam a könyvtárban muszáj volt kikölcsönöznöm, elsősorban azért, mert nagyon szép a borítója és persze a végét is tudni akartam.  Nem bántam meg, hogy így tettem, határozottan tetszett.

Claire White az Utolsók (tiszta vérű boszorkányok) egyike, miután az ismeretlen személy(ek) által felbérelt Zsoldos végez a mentorával, Gideonnal, a félig démon Kellan Blacket jelölik ki a lány mellé. Kellan kicsit ijesztő, sötétség lengi körül, így Claire eleinte nem repes a dologért, de aztán megbékél az új mentorával, sőt közelebb kerül hozzá, mint gondolta volna. A boszorkánylánynak nem csak az érzelmeivel, de kiforratlan erejével és a folyton rá vadászó zsoldosokkal is meg kell küzdenie.    

Először is, minden elismerésem Beninának, a Bíborhajú ezerszer jobb, mint mondjuk a Kitaszítva vagy a Szárnyak, örülök, hogy ezzel a kötettel bebizonyította, hogy a magyarok is tudnak jó fantasyt írni. A cselekmény pörgős, nem akadtam fenn logikai buktatókon, minden úgy van elmagyarázva, hogy legyen értelme és el is higgyem, hogy az úgy van. Hosszabb könyv, mint számítottam rá, ennek ellenére kétszerre kiolvastam és megmaradt az érdeklődésem a következő rész iránt is.

Bár voltak nagyon nyilvánvaló dolgok, Beninának sikerült meglepnie egy-két fejleménnyel, szerettem a hirtelen jött akciójeleneteit. A karakterek nem igazán különlegesek, Claire talán egy cseppet túl tökéletesre sikerült, Kellanhez hasonló pasasokkal pedig már találkoztam máshol is, mégis van az elbeszélésmódban valami báj, ami miatt csak legyintettem ezekre. A szerelmi szál kicsit instantnak tűnik, főleg Kellan részéről, de reménykedem benne, hogy ez megcáfolódik bennem a folytatás során.

Egy szó, mint száz, figyelni fogom az írónő ígéretes munkásságát, a következő részt pedig várni fogom. Hajrá, magyar írók, hajrá, Benina!

Amit szerettem: az utolsó harcolós jelenetet, amikor már a többi boszorkány is jelen volt; Hannah-t; a varázsigéket; az akciójeleneteket; Lint.

Nem szerettem: a névválasztásokat; néhány túlmagyarázó jelenetet; az Üldözőkkel való beszélgetést a végén, nekem az nem volt túl valószínű.