Hannah Harrington – Saving June

Ami leginkább megfogott ebben a könyvben az a témája, és nem panaszkodhatom a borítóra sem, mert nekem nagyon tetszik. De leginkább persze a regény maga lett hatalmas kedvenc.

Harper nővére, June öngyilkos lett, az ő virrasztásán kezdődik a történet. Harper nem érti, miért végzett magával, hiszen még levelet sem hagyott, ráadásul felbukkan egy srác, Jake, akiről kiderül, hogy June ismerőse volt, és egy olyan oldalát ismerte a lánynak, amiről Harper nem is tudott. Az viszont biztos, hogy June kedvenc helye Kalifornia volt, ezért Harper elhatározza, elviszi oda nővére hamvait. Az utazásra – illetve szökésre, hiszen a szülőket nem értesítik – elkíséri legjobb barátnője, Laney és Jake is...

Azt kell, mondjam ez volt a legjobb könyv, amit mostanában olvastam. A karakterek igazán egyediek, Harper komplex szereplő, az értetlenségét és a fájdalmát tökéletesen át lehet érezni. Jake végre nem egy tökéletes srác, mégis érdekes és élethű, Laney pedig valós jellemmel rendelkezik, nem csak azért van ott, hogy jelen legyen a legjobb barátnő is. Annak ellenére, hogy Harper szemszögéből játszódik a sztori, mindannyiuknak külön része van a történetben, aminek nagyon örültem.

A cselekményről nem sokat tudok mondani anélkül, hogy ne lőnék le dolgokat, a szereplők autóznak, zenét hallgatnak, beszélgetnek, és amikor megállnak valahol mindig történk valami érdekes. Erősen hasonlít Amy&Roger’s Epic Detourjára Morgan Matsontól, amit szintén imádtam, ráadásul volt egy kis Sarah Dessen utánérzésem, ami megintcsak pluszpont, mert Dessen is nagy kedvencem. Harper érzései a hangulatot is nagyon jól megteremtik az egész regény során, egyszer majdnem elsírtam magam, máskor nevetni támadt kedvem egyes helyzetek iróniájától, szóval remek volt az egész.

Nem is tudom, mit írjak még erről a könyvről, tényleg nagyon szerettem, még azt sem tartom kizártnak, hogy egyszer majd újraolvassam.

Amit (nagyon) szerettem: a koncertes jelenetet; Jake-et; a rengeteg beszélgetést a zenéről; az alvós jeleneteket; mindent, tényleg.

Nem szerettem: -   

Jus Accardo - Érintés (Denazen #1)

Elég régóta vártam ezt a könyvet, mert megtetszett a leírása, meg ez a rejtélyes fiús borító is, és bár egy újabb sorozat első részéről van szó, még ez sem tántorított el az olvasástól. És nem bántam meg, hogy beszereztem, mert tetszett.

Deznee hazafelé tartva egy buliról egy fura srácba botlik, akit néhány öltönyös fickó üldöz. Dez miután rossz irányba küldi az üldözőket, hazaviszi a srácot, akiről időközben megtudjuk, hogy Kale-nek hívják. Dez gyanítja, hogy valami nem stimmel Kale-lel, aki mindenre rácsodálkozik, de csak akkor kezd megijedni, amikor az apja beállít egy fegyverrel, Kale pedig azzal fenyegetőzik, hogy megöli a lányt. Dez ahelyett, hogy az apjára hallgatna – elég rossz viszonyban vannak – menekülni kezd Kale-lel, akiről kiderül, hogy egy Denazen nevű szervezettől szökött meg. A Denazen külöleges képességű embereket használ – a six-eket –, hogy elintézzenek ezt-azt (például Kale-t gyilkoslásra tartották) meg hogy kísérletezzenek rajtuk. Nemcsak Kale-ről derül ki, hogy egyike ezeknek – az érintése halálos mindenkire, kivéve Deznee-t –, hanem Dez halottnak hitt anyjáról is, akit a Denazen évek óta fogva tart...

Eltekintve attól, hogy a szereplők a lehető legnagyobb baklövéseket követik el, és egy valamirevaló akciófilmben szitává lőtték volna őket már az első ötven oldal környékén, nagyon élveztem ezt a könyvet. Egy pörgős (kicsit hihetetlenül), izgalmas könyvről van szó rengeteg akciójelenettel meg kémkedéssel, és amolyan X-men féle képességekkel megáldott emberekkel. Van itt alakváltó, tűzlabdákkal dobálózó srác, vízember vagy épp jós, lényegében majdnem minden szereplő tud valamit. Az biztos, hogy unalmas egy percig sem volt, kész felüdülés ilyesmit olvasni.

Továbbra is eltekintve az ilyen nincs! felkiáltásaimtól, azt kell mondjam, hogy Kale megdöntötte a legfurább szereplők rekordját. Egy erősen alulszocializált, isteni kinézetű srácról van szó, aki az egész életét ketrecben vagy épp egy elzárt helyen töltötte. Ráadásul nem érinthetett meg egyetlen élőlényt sem (mármint igen, de akkor az a valami nem élt többet), így el lehet képzelni milyen boldogság neki egyrészt menekülni a szabadság felé, másrészt fogdosni Dezt, mondván, jé, nem haltál meg. Dez el is kezdi tanítgatni a srácot (ilyesféleképp: nem tudod, mi a csók? Hát próbáljuk ki!), Kale pedig mindenről elmondja az őszinte cenzurálatlan véleményét. Hihetetlen nagy jelenetek kerekednek ebből, a humor nagy részét ez adja ki. Deznee sajnos nem túl okos szereplő, viszont szerencsére fejlődőképes, így miatta sem kellett egyszer sem félredobni a könyvet, ráadásul kellően vagány, nem az az ártatlan angyalka típus. Enyhe szerelmi háromszög is van a képben, amit nem éreztem bénának, pedig sokan elrontják az ilyesmit.

Szóval szerettem a könyvet, egy újabb sorozat, amit biztosan olvasni fogok, habár nem végződött hatalmas függővéggel, így nem olyan kínzó regényfolyamról van szó, ami miatt számolni kell a napokat a következő megjelenésig.

Amit (nagyon) szerettem: Kale jeleneteit, amikből sok van, hiszen tényleg mindenre rácsodálkozik és sok mindent meg kell tanulnia; amikor Dez szét akarja rúgni Mercy hátsóját.

Nem szerettem: azért néhány six már nekem is sok volt, nem is beszélve pár óriási hibáról, amit a szereplők elkövettek. 

Filmajánló – Hajnalhasadás 1. rész

Az Alkonyat filmek nem igazán tartoznak a kedvenc filmjeim közé, láttam mindegyiket többször is, ezért nyilvánvalónak tűnt, hogy nem hagyom ki a Hajnalhasadást sem. Leginkább az lepett meg benne, hogy tetszett.

A történet: a régen várt lépés következik Edward és Bella életében, végre összeházasodnak. Mindenki boldog, kivéve Jake-et (meg Irinát, de ebben a részben nincs jelentősége), aki még mindig Bella után emészti magát. Az esküvő után Edward nászútra viszi Bellát, ahol a lány pár nap után szinte lehetetlen dolgot észlel önmagán...

Szóval a film Stephenie Meyer azonos című könyvéből – annak is az első feléből – készült, de azt hiszem, ezt mindenki tudja. Igazából nem voltak nagy elvárásaim a Hajnalhasadással kapcsolatban, biztos voltam benne, hogy az esküvői jelenet jó hosszú lesz, és így is volt, viszont egészen jóra sikerült. Bella ruhája nagyon szép, bőven el tudtam bámészkodni magam rajta. Ráadásul azt kell, mondjam, Esme szigetéért még meg is érné vámpírrá változni, az a sziget a házzal nagyon gyönyörű volt. Biztos vagyok benne, hogy aki olvasta a könyvet is, nem bánta, hogy benne volt a filmben a nászéjszaka jelenet az ágytámlával meg a tollrepkedéssel, valahol ezután kezdtem kicsit unni a dolgokat, de aztán hazamentek és jöttek a Jake jelenetek, amiket bírtam.

A farkasok még mindig úgy néznek ki, mint eddig, viszont már beszélgetnek fejben, ami elég cuki volt, a Bella kinézetében történt változás – mármint a nászút utáni, és az utolsó jelenetbeli külsejéhez képest – igazán szembeszökő, ezt jól megcsinálták, de az abszolút kedvencem a Jake-Renesmee jelenet. Nem számítottam rá, hogy ilyen lesz, igazából erre voltam a legkíváncsibb, és nem csalódtam.

Voltak dolgok, amiket kifejezetten nem szerettem, de ezek részletezésétől most eltekintek, ahogy a film közben sem akartam fennakadni rajtuk, viszont az biztos, hogy a Hajnalhasadás bőven felülmúlta a várakozásaimat, szerintem a legjobb film volt az eddigiek közül, talán akkor lehetett volna jobb, ha egyben leforgatják az egész könyvet.

Amit szerettem: mint említettem Jake és Renesmee pillanata volt az egyik kedvencem; aztán talán Edward véres szájjal, egyszerűen már muszáj volt látni a véresszájú ragadozót a mártírképű tökéletes úriember mögött, elvégre mégiscsak egy vámpír, még ha csillog is.

Nem szerettem: mivel nem voltak nagy elvárásaim, különösebb csalódást semmi nem okozott.   

Becca Fitzpatrick – Vihar előtt (Hush, Hush #3)

Ide is eljutottam végre, gondoltam, milyen jó lesz olvasni a trilógia befejező részét, ráadásul a gyönyörű borító érdekességet is ígért: egy fejezetet Patch szemszögéből, ami miatt már eleve érdemesnek tűnt fellapozni a könyvet. Innentől SPOILER az előző két részre nézve.

Tehát Norát elrabolták, a kezdőjelenetben láthatjuk, ahogyan Patch kialkudja főhősnőnket a gonosz Black Hand karmai közül, aztán kezdetét veszi Nora szemszöge. A lány a temetőben tér magához és döbbenten veszi észre, hogy nem emlékszik rá, hogyan került oda. Hamar kiderül, hogy nemcsak arra az estére nem emlékszik, az elmúlt öt hónap teljesen kitörlődött a fejéből, őt pedig már tizenegy hete eltűntként tartják számon. Az amnéziája természetesen azt jelenti, hogy nem tud az angyalokról (sem a bukottakról, sem az arkokról) és a Nephilimekről, így elég nehezen is áll neki kideríteni, mi történt vele...

Az eddigi kötetek közül ez volt a legizgalmasabb, az amnéziás Nora sokkal érdekesebb, mint a korábbi, és persze sokkal tevékenyebb. Ebben a kötetben aztán minden van, igaz, itt is megesik, hogy csak állnak a dolgok, napok, hetek telnek el úgy, hogy semmi nem történik, de azért elviselhetően haladnak az események. Ami nagyon meglepett ebben a részben az a regény vége, mert egyáltalán nem erre számítottam, és ez persze azt is jelenti, hogy nincs vége mindennek, hanem lesz egy újabb kötet valamikor 2012-ben.

A történetben legjobban Patch tetszett, végre igazán láthattuk őt, ennek nagyon örültem. Igaz, a könyv végén a szemszögét (nagyon durva fekete alapon fehér betűkkel) nem ilyennek képzeltem, de nem volt rossz. Tehát Patch minden eddiginél többet megmutat magából, Nora amnéziája a jelleme hasznára volt, így nem éreztem annyira idegesítőnek, mint eddig, ez mindenképp emelte a sorozat élvezhetőségét. Mert komolyan felfelé ível, így azt hiszem, a negyedik részt is olvasni fogom majd, főleg, hogy úgy tűnik, abban lesznek a legizgalmasabb részek, hiszen nagyon sok minden maradt lezáratlanul, és persze Patchről is akarok még olvasni.

Amit szerettem: a könyv végét; Jev és Nora jeleneteit; Patch őszinteségi rohamait, amikor nem oltotta le Norát azzal, hogy nem kell tudnia a dolgokat.

Nem szerettem: Vee-t, nekem borzasztóan erőltetett karakter, szerencsére nem szerepelt sokat.  

Abbi Glines – Ha az enyém lennél (The Vincent Boys #1)

Megtetszett ennek a történetnek a leírása, így muszáj volt beleolvasnom, és annyira édesre sikerült a prológusa, hogy kíváncsi lettem rá, mi lesz a vége. A borító viszont kifejezetten nem tetszik, annak alapján biztosan nem vettem volna meg.

A történet: Beau és Sawyer a két Vincent fiú Ashton legjobb barátai voltak öt éves korától fogva, de aztán Ash összejött Sawyerrel és Beau eltávolodott tőlük, ami a lánynak nagyon rosszul esik, mert titokban mindig is viszonzatlannak hitt érzelmeket táplált a srác iránt. Beau szemszögéből kiderül, hogy ő sem közömbös Ash iránt (sőt, ez már a prológusban benne van), így amikor Sawyer elutazik, kihasználják az alkalmat, hogy kicsit összemelegedjenek...

Igazából nyilvánvaló volt, mi lesz a történet vége, de kíváncsi voltam, mi lesz Sawyerrel, hiszen nagyon jó viszonyt ápolt Beau-val, ráadásul Sawyer az a tipikus jófiú, akinek mindenki meg akar felelni. Nem különben Beau rossz híre miatt Ash szülei sem nézik jó szemmel, hogy a lányuk közelebb kerül a rossz Vincent fiúhoz. Cselekményileg nem is vártam sokat a könyvtől, inkább azért olvastam, mert különösen szeretem az olyan sztorikat, amiben egy lányért legjobb barátok/testvérek/unokatestvérek harcolnak.

A karaktereken kicsit érződik a Jenny Han hatás, de sajnos a Vincent fiúk a közelében sincsenek a Fisher srácoknak, ennek ellenére szerettem Beau rosszfiúságát és Sawyer gonoszabb oldalát, az ő összecsapásaikat nagyon bírtam a történetben. Ashtonról nem sokat tudok mondani, nem igazán kedveltem, túl sokat őrlődött, és túl semleges volt.

Összességében nem volt rossz, de kiemelkedően jó sem, viszont Abbi Glinestől a Breathe-t is beszereztem már, szóval mindenképp fogok még olvasni az írónőtől.

Amit szerettem: az unokatestvérek versengenek a lányért témát; ami kiderült, amikor Beau és Sawyer összeverekedtek.

Nem szerettem: túl sok nyálas jelenet volt benne.     

Becca Fitzpatrick – Crescendo (Hush, Hush #2)

Valójában nem nyerte el a tetszésem ennek a sorozatnak az első része, aminek talán csak a borítóját kedveltem, így nem is terveztem elolvasni a többi kötetet, viszont az egyik kedves ismerősöm nagyon ajánlotta a harmadik részt, a Silence-t, ezért úgy döntöttem, belevágok a második részbe. Innentől SPOILERT tartalmazhat az első részre nézve.

Tehát Patch és Nora már vagy két hónapja jól elvannak, Vee Rixonnal randizgat, így minden okésnak látszik, kivéve, hogy mégsem az. Az arkangyaloknak nem tetszik, hogy Patch visszakapta a szárnyait, ezért a srác óvatos, nehogy elszúrjon valamit, csakhogy Norának nem igazán tetszik a helyzet, hiszen ő tálcán kínálja a szerelmét, Patch pedig elhallgat dolgokat, ezért Nora úgy dönt, mindennek vége köztük. Persze hamar megbánja a döntését, de nem enged a szakításból, amíg meg nem oldódik néhány dolog, csakhogy egyre több a zűr. Felbukkan egy régi ismerőse, aki meglehetősen gyanúsnak tűnik, ráadásul látni véli a halottnak hitt apját is...  

Aminek legjobban örültem ennek a könyvnek a kapcsán, hogy volt benne cselekmény. Az első rész nálam elvérzett, amikor egy csomó oldalon keresztül nem történt semmi, viszont a második kötetben egész sok szál van, amin lehet agyalni. Eléggé idegesítő, hogy Nora nem nyomoz eleget, és nagyjából mindent elszúr, de végül is kiderült a könyv végére, aminek ki kellett derülnie. Ezért jár egy pluszpont a történetnek, hiszen volt olyan dolog, amire nem jöttem rá magamtól. A romantika Patch és Nora között kicsit sok, még úgy is, hogy elvileg szakítottak, de kerekedtek belőle jó jelenetek, szóval nem vészes annyira.

Az egész könyv hatalmas függővéggel zárul, úgyhogy jó, ha kéznél van a következő kötet, amiről azt hallottam mérföldekkel jobb, mint az első két rész. A magam részéről már a Crescendo is öt pontot kapna azon a mérlegen, ahol a Hush, Hush csak kettőt, szóval tényleg kíváncsi leszek a Silence-re.

Amit szerettem: Patch minden jelenetét, cuki; a verekedést Marcie és Nora között; a nagy akciójelenetet a könyv végén.

Nem szerettem: Norának vannak borzalmasan hülye pillanatai, amikor legszívesebben fejbe vágnám. 

Kiersten White – Supernaturally (Paranormalcy #2)

Amikor elolvastam az első részt, gondoltam, hagyok egy kis időt, mielőtt nekikezdek a másodiknak, de csak két napig bírtam, túlságosan tetszett az első rész, ahhoz, hogy ne akarjam olvasni a másodikat. Innentől SPOILER a Paranormalcyra nézve.

Evie minden vágya a normális élet volt, és most teljesült. Lend főiskolára ment, ő pedig a gimi utolsó évét tapossa távol a paranormális bajoktól, csakhogy hamar rájön, hogy mindez túl unalmas számára, így amikor az IPCA felkeresi egy békeajánlattal – néha segítsen be egy-két esetnél, amikor minden más kötél szakad, és csak ő tudja megoldani a helyzetet –, elfogadja. Persze Lendnek nem tetszik a dolog, főleg mivel Evie fura segítőtársat kap Jack személyében, aki képes használni a tündérösvényeket, holott nem tündér. Evie egyik napról a másikra újabb problémák között találja magát, nem tudja, legyen őszinte-e Lenddel, mit gondoljon a még mindig alvó Vivianről, akivel egyre többet beszélget álmában, vagy épp, hogy mit is jelent a tündérprófécia, ami róla szól...

Ahogy a második részeknél gyakran történik ez a kötet is gyengébb volt, mint az első, legalábbis az elejét tekintve, mert ahogy Evie unatkozni kezd a suliban, az olvasó (legalábbis én) is követi a példáját. Szerencsére aztán mégis beindulnak az események, Evie végre gondolkodni és kombinálni kezd, aminek már ideje volt. A karakterek nagyjából maradnak egy helyben, Evie ugyanolyan naiv, Lend ugyanolyan „normális”, Ariannáról viszont többet meg lehet tudni. Az új karakter, Jack érdekes volt, ráadásul jól felrázta Evie és Lend már-már ellaposodott kapcsolatát.

Igazából nem akarok sok minden elárulni, érdemes elolvasni a könyveket, mert tényleg nagyon komplex a világ és minden összefügg mindennel (ami meg nem, az talán majd a harmadik részben), és jó sok akció meg paranormális lény van benne, ahogy romantika is akad dögivel. Szerettem, szívesen látnám a magyar könyvesboltok polcain is.

Amit (nagyon) szerettem: a bleepeket (nem lehet megunni); a fordulatokat a könyvben; hogy Evie gondolkodik.

Nem szerettem: -

Filmajánló – Hosszúlábú Apu

Réges-régen, amikor még kicsi voltam, adták ezt a rajzfilmet, amit nagyon szerettem, viszont akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez a történet Jean Webster regényéből készült, amit különben szintén imádok. Tehát a napokban elolvastam a Nyakigláb Apót (lehet, Gólyaláb Apónak ismeritek, azt hiszem, az az új kiadás), és eszembe jutott a rajzfilm, amit gyorsan be is szereztem, hogy megnézzem.

A történet: Judy Abbott szegény árvalány, akinek megadatik a lehetőség, hogy az árvaházból kikerülve ne dolgozni, hanem továbbtanulni mehessen. Ezt annak a titokzatos férfinek köszönheti, akinek csak az árnyékát látta, és akit emiatt a megnyúlt árnyék miatt Hosszúlábú Apunak nevez el. A jótevőnek, aki azt akarja, hogy a személye maradjon titokban egyetlen feltétele van, Judy levelekben számoljon be róla, hogy telnek a napjai a gimnáziumban. Judy eleget is tesz a kérésnek, viszont soha nem adja fel a vágyát, hogy kiderítse, kicsoda is valójában a titokzatos Hosszúlábú Apu.

Szóval ez egy negyven részes anime, ami 1990-ben készült, ez meg is látszik a grafikán. Amikor bekapcsoltam az első részt picit vonakodtam is, de aztán hamar elfelejtettem az egészet, mert magába szippantott a történet, és egy idő után szépnek láttam (ahogy az már lenni szokott), így végül is nem zavaró, meg lehet szokni nagyon hamar azt a pici hiányosságot. Nagyjából ez az egyetlen dolog, amit negatívumként tudok mondani, minden más pont úgy jó, ahogy van. A történetet picit megváltoztatták a regényhez képest, Judy még sokkal szeleburdibb, mint a könyvben, de nem bántam, mert rengeteget lehet nevetni rajta.

Szerettem a magyar szinkront is, ez is egyik előnye annak, hogy kicsit „idősebb” sorozatról van szó, meg voltam elégedve a szinkronszínészekkel, amit nem tudok elmondani, ha néhány mostanában szinkronizált animéra gondolok. Mindenképpen érdemes megnézni, aranyos, humoros, könnyed és romantikus, szerintem kihagyhatatlan, akárcsak a regény. 

Amit szerettem: Judyt; Jervist; a leánynevelő világát.

Nem szerettem: -