2012. február 29., szerda

Kelley Armstrong – Sötét erők sorozat


Igazából külön-külön akartam írni a sorozat köteteiről, csakhogy egyben olvastam el mindhármat, így kicsit összefolytak a dolgok, melyikben mi is történt pontosan. A lényeg az, hogy imádtam, és ezzel a sorozattal új taggal bővült a kedvenc íróim sora.

A történet: Chloe Saunders egyik napról a másikra (legalábbis jóformán) szellemeket kezd látni, és mivel természetesen senki nem hisz neki a Lyle Házba kerül hasonló korú szintén „problémás” tinik közé. Itt ismerkedik meg Simonnal és Derekkel, akik arról igyekszenek meggyőzni őt, hogy Chloe nem őrült meg, a szellemeket különleges képessége miatt látja...

Szóval számomra az egész egy nagy hű volt. Elolvastam a prológust, és arra gondoltam, ha lesznek még ilyen jelenetek, akkor az nekem kell, és persze voltak, nem is akármilyenek. Nehéz szétválasztani az eseményeket, de nem is muszáj, ugyanis a három regény egyben egy hatalmas kaland, amit nem szabadna olyan apróságokkal félbeszakítani, mint az, hogy vége az első vagy a második könyvnek. Komolyan, nem is tudom, mi lett volna, ha nincs kéznél mindhárom kötet. Így a cselekményről – mivel nem akarok semmit elspoilerezni – csak annyit, hogy magával ragadó. Képtelen voltam letenni, főleg mivel nincsenek üresjáratok, mindig történik valami, ami miatt az ember úgy van vele, hogy csak még egy fejezetet meg még egy kötetet...

Tehát jó, ugyanez igaz a szereplőkre is. Végre egy sorozat, ahol igazi jellemfejlődésen mennek keresztül a karakterek, olyanokat szerettem meg, akiket először ellenszenvesnek találtam, és olyanokat kezdtem imádni, akik előtte csak az elmegy kategóriában voltak. Ami leginkább tetszett, hogy a főhősök döntésein és reagálásaikon látszott, hogy tinikről van szó, szerencsére nem voltak túl hülyék, de túl ügyesek sem, így sokkal hihetőbbé váltak a történések.

Nem sokat tudok mondani anélkül, hogy spoilereznék, volt itt minden, amit szeretek, és semmi, amiből túl sokat kaptam volna, a romantika szál szépen bele van szőve, de nem megy át nyálasba, a rejtélyek értelmesek és érthetőek, az akciójelenetek izgalmasak. Aminek még örültem, megtartották az eredeti borítókat a magyar kiadásnak, ráadásul ezzel a három kötettel nem ért véget az utazás az írónő által teremtett világban, új szereplőkkel, de folytatódik, én pedig olvasni fogom.

Amit (nagyon) szerettem: Dereket; Torit, a világot; mindent.

Nem szerettem: hogy még többet akarok, de ez az én hibám.

Lauren Oliver – Delírium


Karácsonyra kaptam meg ezt a könyvet anyukámtól, és nem is számítottam rá, mert másokat kértem elsősorban, hiszen ez megint egy sorozat első része, viszont disztópia, amit imádok, így természetesen nem bántam.

A történet: Lena olyan világban él, ahol nemcsak betiltották, hanem gyógyszeres kezeléssel meg is előzik a szerelmet. Mint mindenki a lány is retteg, hogy elkapja az amor deliria nervosát, hiszen édesanyjával is az végzett, alig várja, hogy végre tizennyolc éves legyen, és megkapja az ellenszert. Csakhogy mielőtt ez megtörtenne találkozik Alexszel, aki megváltoztatja a nézeteit a világról...

Szóval egy újabb disztópia ezúttal egy olyan jövőben, ahol megtiltották a szerelmet. Ennek függvényében számítani lehet a cselekményre, ami így egyáltalán nem ért meglepetésként, sokkal inkább az, hogy azon kívül, amiről úgyis tudtam, nem történt semmi más. Mostanában szokás a sorozatoknál, hogy felvezetik a történetet, előre sejtetnek egy csomó mindent és a legvégére betesznek egy izgalmasabb jelenetet, ami idegesítő függővéget hagy maga után, erről van szó a Delíriumnál. És valójában nem is tetszett annyira.

Talán a karakterekben van a hiba, nem tudom. Alex nekem nem vált kedvencemmé, valahogy nem volt szimpatikus, mert túlzottan jellemző rá a regényhős szindróma. Az ilyen srácok mindig jóképűek, kemények és ultraromantikusak, amiről a való életben csak álmodoznak a lányok. Nagyon remélem, hogy a későbbiekben Alex kap valami kis plusz jellemvonást, mert ez így kevés volt ahhoz, hogy megkedveljem. A főszereplőt, Lenát eleve nem tudtam szeretni, pontosan az a nem túl életre való karakter, aki az agyamra megy, ezért a mellékszereplőket próbáltam szeretni a két főszereplő helyett.

Ahogy említettem mellékszereplőből és mellékszálból nincsen túl sok, ami pedig igen, az nem nagy meglepetés, úgy érzem, jobban ki lehetett volna használni néhány dolgot. Persze nem mondom, hogy az egész nem tetszett, a túl sok romantikus jelenetet leszámítva egész jó kis leírást kapunk a rendfenntartók razziáiról meg ilyesmikről, csak épp ez kevés ahhoz, hogy kedvencé váljon a sorozat.

Mindenesetre nemsokára megjelent a következő kötet, amit olvasni fogok, ha megkapom és reménykedem, hogy jobban meg fog tetszeni, mert nem akarok lemondani az írónőről, főleg nem a Mielőtt elmegyek után, amit imádtam.

Amit szerettem: a világot, ami jól fel van építve.

Nem szerettem: már felsoroltam fentebb.

Filmajánló – Hadak újtán (War Horse)


Félve kezdtem neki ennek a filmnek, mert a trailer alapján nem igazán tudtam, mire is számítsak, de Spielberg neve sokat nyomott a latba, így végül muszáj volt megnéznem.

A sztori Albert Narracott (Jeremy Irvine), a devoni gazdálkodó fiának, és az általa betanított telivérnek Joeynak a kalandjait meséli el az I. világháború alatt, amikor is Joeyt eladják a lovasságnak, Albert pedig, amint elég idős lesz hozzá, követi lovát a frontra...

Amit elsősorban tudni kell a filmről, hogy a forgatókönyv Michael Morpurgo 1982-ben írt ifjúsági regényéből készült, tehát nem is lehet olyan jelenetekre számítani, mint a Ryan közlegény megmentésében, én erős túlzásnak éreztem, hogy sok helyen háborús filmnek tüntették fel, valószínűleg ismerősömet is ez tévesztette meg, aki egy véres, a háború borzalmait hűen bemutató alkotást várt. Persze egy szóval sem mondtam, hogy nem jók a csatajelenetek (mégiscsak Spielberg rendezte a filmet, ami azért legtöbbször elég garanciának), de átjárja őket egy erős szentimentalista hangulat, ami a történet ijfúsági könyv voltára hajaz. Nem is beszélve arról, hogy eredetileg a ló, Joey meséli el a történteket.

Tehát én ennek a tudatában pontosan azt kaptam, amit el is vártam, egy derűs, szívszorító és jól megcsinált filmet. A szereplőkkel meg voltam elégedve, több nagy nevet is felvonultatott, a zenét pedig John Williams szerezte, amely tény megint eldöntötte a kérdést, hogy ezt szeretni fogom. Természetesen a kedvenc szereplőm Joey volt, akit ha jól tudom 14 különbözó ló játszott (nem biztos, ez most csak felrémlett valahonnan), és de Jeremy Irvine-nak is voltak jó pillanatai, tökéletesen illett rá a parasztfiú szerepe.

A játékidő nagyjából két és fél óra, amit enyhén soknak éreztem, de nem unatkoztam, Joey sok gazdához, és sokféle helyzetbe keveredik (kicsit emlékeztetett is Anna Sevell Fekete Szépségjére, kivéve, hogy ott nincs háború), aki szereti az állatos filmeket, mint én, az már eleve el lehet azzal, hogy szurkoljon, csak maradjon életben a történet végére. Mivel nem akarok spoilerezeni, még csak annyit, hogy bár azt hiszem, egyet sem kapott meg a sok Oscar-jelölésből, azért érdemes megnézni.

Amit szerettem: kiemelkedően a fegyverszünet jelenetet.

Nem szerettem: az állatok szenvedését, tudom, hogy nem igazi, és hogy megtörtént, mégis az ilyen jelenetekbe mindig borzalmas belegondolni.  

2012. február 5., vasárnap

Jessica Park – Flat-Out Love - Szeretni bolondulásig

Megvan már egy ideje ez a könyv, csak valahogy sosem jutottam odáig, hogy neki is álljak, pedig a borítója is nagyon szép, mégis csak halogattam, halogattam, és nagy hülyeség volt, mert egyszerűen imádtam.

A főszereplőt, Julie-t egy bostoni főiskolára vették fel, csakhogy amint megérkezik a városba, szembesül vele, hogy átverték, és az a kiadó lakás, amit már kifizettek nem is létezik. Szerencsére Julie édesanyjának egy régi ismerőse is bostoni lakos, így Julie végül a Watkins családhoz költözik be. A család tagjai azonban kissé eltérnek a normálistól, kezdve a ritkán otthontartózkodó szülőktől, egészen a távol lévő bátyjáról mintázott életnagyságú kartonfigurát hurcolászó tizenhárom éves Celestéig. Julie úgy érzi, ki kell derítenie, mi folyik Watkinséknál...

A cselekményből nem szeretnék sokat elárulni, mert lelőném az egész könyv poénját, de azt kijelenthetem, hogy végig sikerült teljes mértékben lekötnie a figyelmemet, holott nincs benne semmi paranormális dolog. Izgalmas volt, szívszorító és pont olyan mértékben romantikus, hogy azt nem igazán lehet túlzásnak nevezni. A szereplőkre sem volt semmi panaszom, Julie, a főszereplő könnyen szerethető az optimistasága és a segítőkészsége miatt, de ami igazán jó karakterré tette, az a könnyed humorosság, ami kicsengett a legtöbb mondatából.

A srácok Matt és Finn is egészen egyediek, róluk nem akarok sokat mondani, inkább a kedvenc szereplőmről, Celestéről. A kislány egy igazi zseni, miközben a Finn figurának köszönhetően a szociális élete a nullával egyenlő, ebből az állapotból igyekszik Julie kirángatni őt, de ez nem olyan könnyű, mert Celeste még benne lenne, a család többi tagja viszont annyira titkolni akarja, amit titkolnak, hogy visszatartják a kislányt.

Nem is mondok többet csak annyit, hogy nekem nagyon tetszett, és mindenképp érdemes elolvasni, nem rövid könyv, és a poénokért meg az érzelemvilágért mindenképpen megéri.

Amit (nagyon) szerettem: Celestét; Flat-Finn ötletét (ami nem valami jó, mégis); a levelezéseket; a titkokat.

Nem szerettem:  -

Cindy C. Bennet – Geek Girl

Igazából nem is tudom, miért döntöttem úgy, hogy elolvasom ezt a könyvet, a fülszöveg elég jó és a borító sem csúnya, mégis valahogy azt éreztem, nem fogom szeretni. Voltaképp még most sem tudom, tetszett-e.

Jen igazi lázadó – amit a ruhái meg a megjelenése is mutat – elég cinikus hozzáállással az élethez, ami nem is csoda, hiszen állami gondozott lévén már a sokadik család fogadja be magához. A barátnőivel fogadást köt, hogy képes-e Trevort, az örök eminens, „geek” srácot átállítani a rossz oldalra, vagyis olyanná tenni, mint ő maga...

Szóval nem tudom, az első harminc oldal után nem voltam biztos benne, hogy végig akarom-e olvasni, aztán erőltettem még egy kicsit, és kaptam pár egész jó sejtetést, amikből végül nem lett hatalmas szál, hiszen a 37 fejezetből csak nagyjából kettő szól olyasmiről, aminek nincs köze Jen és Trevor kapcsolatához, ezt pedig cselekménynek nagyon kevésnek éreztem.

A szereplőkről megint fogalmam sincs, szerettem-e őket. Trevor aranyos volt az elején, igazi pirulós, sci-fi mániás bénaság, aztán amiután kitudódik a fogadás (ez nem spoiler, az ilyen mindig kitudódik), eléggé karakteridegenné vált olyan tulajdonságokkal, amit nem tudtam megemészteni még a történet végére sem. Jen változásaitól meg, amik elvileg jónak vannak beállítva, égnek állt a hajam. A cinikus, a fájdalmát és a bizalmatlánságát elrejtő lány helyett kaptam egy érzelmi roncsot, aki legalább annyira társfüggővé vált, mint Bella (tisztára Újhold hangulatom lett, mert Jen teljesen úgy viselkedett a végére, mintha Edward hagyta volna el). Tehát az ilyen szerelem nekem nem igazán tűnik egészségesnek, még akkor sem – és ez most SPOILER – ha a végén megbeszélték, hogy Jen tudna élni Trevor nélkül is. Mert szerintem nem tudna, nem is értem, miből szűrték azt le. SPOILER vége.

Mindezek ellenére van a könyvben valami megkapó, a túl sok romantikus jelenet sem ment az agyamra, a filmes utalásokat meg szerettem. A legjobb rész az a két fejezetes dolog volt, amit fentebb említettem, és aminek köze van Jen múltjához, ebből sajnáltam, hogy nincsen több. Tehát végigolvastam, írtam róla, mégsem tudom, ajánljam-e tuti elolvasandónak. Végül is mindenki döntse el maga.

Amit szerettem: Jen múltjának részleteit; amikor filmes neveken nevezik egymást, és Jen egy csomót eltéveszt.

Nem szerettem: nagyjából azután a rész után, miután kiderült a fogadás dolog, nekem az kínszenvedés volt.

TOP5 legjobban várt sorozatkötet (2012)

Egy csomó sorozatot olvasok, amikre mindig várni és még többet várni kell, de talán épp ez adja a varázs egy részét. Tehát itt vannak azok a könyvek, amik idén (legalábbis az első félévben) rögtön kelleni fognak:


5. Leiner Laura: Ketten (Szent Johanna Gimi 6.)

Még a nyáron alaposan belepistultam ebbe a sorozatba, így kizárt, hogy ne akarjam folytatni, hiszen a világa – ami nem is áll annyira távol az enyémtől – már akkor is beszippant, ha túl sokáig gondolkozom rajta. És szerencsére nem kell sokat várni rá, február 28.-án jelenik meg.




4. Jeri Smith-Ready – Shine (Shade #3)

Még egészen év elején botlottam ebbe a sorozatba, de azóta is gondolok rá, főként, mert nagyon érdekes helyen ért véget. Aki szereti a kísértetes és a rejtélyes történeteket, annak kihagyhatatlan. A trilógia befejező kötete lesz ez a könyv, május 1.-én jelenik meg.

3. Kristin Cashore – Bitterblue (Graceling #3)

Keserkék történetét az első rész óta várom, ráadásul karácsonyra megkaptam a Zsarátot, ami csak még inkább felfokozta a vágyakozásomat ezután a könyv után. Szintén május 1.-je a megjelenési dátum.





2. Cassandra Clare – City of Lost Souls

Először is gyönyörű a borítója, ami már eleve elolvasás után kiált, de az elvarratlan szálakat sem lehet figyelmen kívül hagyni. A bukott angyalok városa annyira nem tetszett, mint Jace és Clary korábbi kalandjai, de bízom benne, hogy Cassandra Clare tud meglepetést okozni. A megjelenés: május 8.

1. Richelle Mead – The Golden Lily (Bloodlines #2)

A dátum miatt van az első helyen, még véletlenül sem az irreális elfogultságom miatt Mead felé. Mivel nekem nagyon tetszett a Vérvonalak, a második részt is izgatottan várom, főleg az ominózus utolsó mondat után, amin tavaly óta sikeresen túltettem magam (de azért gyakran eszembe jut). Ez a köny június 19.-én jelenik meg.