E. L. James – Fifty Shades of Grey/Darker/Freed

Hallottam az őrületről a trilógia körül, és mikor már a barátnőm is ajánlotta, nem bírtam ellenállni, beszereztem a könyveket. Kicsit furcsa volt, hogy egy ilyen témájú könyvet a felnőtt-Twilightként jellemeznek, de ez csak megerősített az elhatározásban, hogy ezt el kell olvasnom.

A történet: Anastasia Steele élete megpecsételődik, amikor a megbetegedett barátnője helyett megy el interjút készíteni a szupergazdag és übertitokzatos Christian Greyhez, akihez már első látásra vonzódni kezd – jobban, mint bárki máshoz az eddigi életének cirka huszonegy évében –, de szerencsére (vagy épp ellenkezőleg?) Christiannek is megtetszik Ana. Azonban nem alakul minden tökéletesen, Christiannek ugyanis van egy titka, amibe csak akkor avatná be jobban Anát, ha a lány aláír egy bizalmas szerződést. És a férfi mindent megtesz azért, hogy Ana megtegye ezt...

Szóval a téma: BDSM plusz romantika, Christian teljesen tökéletes férfi lenne, ha nem lenne saját bevallása szerint „fifty shades of fucked-up”, ami talán nem felel meg Anának, aki még a mezei szexben sem épp a legtapasztaltabb. De a lánynak erős a kíváncsisága, Christian pedig túlságosan csábító, így egy ördögi körben vannak.

Igazából nem igazán tudom, melyik kötetben mi is történt pontosan, mert egyszerre olvastam végig, az viszont biztos, hogy az első kötet nagyon rossz helyen ér véget, tehát érdemes beszerezni mindegyiket, legyenek csak kéznél, különben az ember hoppon marad. De a cselekményről amúgy sem akartam többet elárulni, mint amennyit elmondtam már, így maradnak a karakterek.

Ana szemszögéből látjuk a történetet egyes szám első személyben, aki egy ártatlan, naiv, de viszonylag erős akaratú lány, tehát nem igazán felel meg egy átlagos szubmisszívnek, ami nem is baj, mert szerettem, amikor ellenkezett, és próbálta megváltoztatni Christiant. Ugyanakkor sokszor volt, hogy legszívesebben fejbe vágtam volna, mert Ana pontosan az a karakter, akinél a naivság már átmegy hülyeségbe is, tehát bőven idegesítő tud lenni.

Christian adja a történetnek a csáberejét. Próbáltam győzködni magam, hogy nekem ez nem tetszik, hogy sosem csinálnék ilyet, de Ana szemszögén keresztül egy olyan tökéletes pasit kapunk, akinek a való életben nem igazán lehetne ellenállni. Christian azon kívül, hogy szuperhelyes pofival és tökéletes testtel rendelkezik, olyan gazdag, hogy bármit megvehet, amit csak akar (tud is ajándékokat venni, csak néztem, mikkel lepi meg Anát), és megszerez mindent, amit pénzen nem lehet megvenni. Ez azt is jelenti, hogy akaratos és zsarnokoskodó, ugyanakkor édes és elbűvölő. Parancsolgató és idegesítően túlvédelmező, de vicces és érzékeny. Bizalmatlan és önfejű, viszont törődik az emberekkel, képes beszélni az érzéseiről, ráadásul egy picikét gondolatolvasó is. Magabiztos, aztán bizonytalan, egyszer komoly, máskor kisfiús. Valahogy összeáll belőle olyasvalaki, aki olyan tökéletlenül tökéletes, ahogy van, mégis annyira elveszett, hogy Anával együtt meg akartam menteni. Pluszban még el is tudtam hinni, hogy létezik.

Talán az írásmódban van valami, ami megfogott, mert az agyam tudja, hogy Christian és Ana kapcsolata nem igazán egészséges – nem a BDSM-ről beszélek –, mégsem érdekelt, szurkoltam nekik. Mivel erotikus regényekről van szó rengeteg szeretkezés és szex van benne, de nem tűnik mindig annyira töménynek, mert sok humoros és kedves rész is akad, amik szépen átmenetet képeznek az egyes aktusok között. Viszont a szex nem csak szex, előtte vagy utána mindig megtudunk valami újat Christianről, az írónő felfedtet vele egy-egy újabb árnyalatot, egy picike adalékot a múltjából, amitől csak még jobban lehet szeretni a rejtélyes főhősünket.

Fogalmam sincs, milyen besorolású ez a sorozat, én erotikus-romantikus regénynek mondanám, így mint ilyen, nem is szólom le a túlzásokat és kisebb kliséket, amik a romantikus regények sajátjai, azt viszont megemlítem, hogy az izgalmasabb cselekményszálak elég elnagyoltak, ami nagyon bántam olvasáskor, ahogy azt is, hogy nem telik el elég idő ahhoz, hogy az egész hihetőbbnek tűnjön. Bár az egyes részek drámaisága talán ellensúlyozza mindezt, ugyanis drámaiságból nincs hiány kezdve az első rész végétől a harmadik rész végéig, amik kissé összefacsarták a szívemet.

Igazából nem tudom. Szerettem a könyveket azt hiszem, mégis úgy érzem, nem lett volna szabad szeretnem őket. A Twilight hasonlatot nem nagyon értem most sem, hacsak annyiban nem, hogy mindent elsöprő, erősen társfüggő, mindent félrerúgó szerelemről van szó mindkettőben. Na, és mindkettőt egy picit feljebb értékelték, mint megérdemelnék.

Aki nem tud, angolul az se aggódjon, az Ulpius már lecsapott a fordítási jogokra, és azt hallottam, film is készül belőle (ami biztosan tizennyolc karikás lesz).

Amit szerettem: CHRISTIANT; hogy Ana sokszor Fiftynek nevezi; az e-mailjeiket különösen imádtam, jó sokat váltanak; a gyerek Christiant; Charlie Tangót.

Nem szerettem: Christian valóságos zaklató, túlságosan féltékeny, mániákus, bizalmatlan és megszállott, az írónő mégis elérte, hogy sokszor kedvesnek lássam a kapcsolatukat Anával. Határozottan nem egészséges! Mégis...     

Mari Mancusi – Tomorrow Land

Borítószerelem volt első látásra, és persze a tartalma is megfogott, mert szeretem ezt a témát, ráadásul az írónőnek már van egy csomó könyve, gondoltam, nem lőhetek nagyot mellé, ha elolvasom.

A történet: először 2030-ban járunk, Peytont világvége mániás édesapja bezárja egy bombabiztos bunkerbe, ami négy évvel később 2034-ben nyílik csak ki. Peyton kisétál a világba, ami már nem egészen olyan, mint régen, az emberek kihaltak, a Földön mutáns zombik járnak. A másik főszereplő Chase egyike azoknak a keveseknek, akik túlélték a vírust, bátyjával összeszedtek egy rakás gyereket, akiket igyekeznek életben tartani. Aztán Chase találkozik Peytonnal, és a közös múltjuk összekeveredik a jelennel...

Szóval két idősík fut a történetben, az egyikben 2030-ban járunk, amikor Chase – Chris igazából, de ez lett a beceneve – és Peyton lassanként rájönnek, mi is történik a világukban, vagyis, hogy miként lepik el a zombik (a mások) a világot, a másikban összefogva igyekeznek eljuttatni a gyerekeket egy biztonságos helyre. Mindkettőben erősen dominál a szerelmük, ami mindennél erősebb. És ez az, ami nagy hibája a könyvnek. Sajnos az egész nem sokkal több, mint romantikus nyüglődés, miközben zombik támadnak minden sarokból.

Az egész nem lenne rossz, ha több akció, és kevesebb ismerős dolog lenne benne. Nem akarok spoilerezni, így nem mondom el, mik, de néhány filmet és könyvet igenis felismertem, bár az is lehet, hogy mindaz kelléke egy zombis alkotásnak (mondjuk, szerintem nem, olvastam Carrie Ryan trilógiáját és Max Brooks World War Z-jét). Azt hiszem, ettől még a közepes kategóriába sorolnám a könyvet, ha nem lenne a vége, amitől röhögőgörcs jött rám, annyira hihetetlen és klisés volt. Pedig akartam szeretni a könyve, az elején még ment is, jó ötletek voltak benne, aztán mintha az írónő minél előbb be akarta volna fejezni, elkezdtek gyűlni a logikai bakik és az összecsapott jelenetek.

Nem is érdemes több szót fecsérelnem rá, engem nem győzött meg, az egyetlen pozitívum a végére az volt, hogy a könyv nem egy sorozat.

Amit szerettem: LTF (licence to f... khm, ismerjük azt a szót) erre minden fiatalnak szüksége volt, mielőtt belekezdtek a szexuális tapasztalatok megszerzésébe; a gyerekeket; a 2030-as világ leírását.

Nem szerettem (SPOILERES): Chase gondolatait, egy srác akármilyen geeknek van is beállítva, nem gondolkodik így; az elég béna módját a drogproblémák okának és megoldásának; az arénát, ahol zombikat és embereket kényszerítettek küzdelemre (komolyan? Ennél nagyobb klisé nincs is egy poszt-apokaliptikus történetben); a romantikus nyáladzást; a történet végét (van főgonosz, és huh!). 

Lauren Oliver – Káosz (Delirium#2)

Hivatalosan is megbántam, amiért nem bíztam eléggé ebben a sorozatban, és nem is írtam túl jókat a Delíriumról, de nem számítottam ilyen átütő folytatásra. Habár gondolhattam volna, még reménykedtem is, hogy jobb lesz, mégis... hát, meglepődtem. Innentől SPOILER lehetséges az első részre nézve.

Az első könyv ugye ott maradt abba, hogy Lena és Alex meg akartak szökni, de ez csak a lánynak sikerült, hátrahagyva sebesült szerelmét a vadonba menekült. Sikerült is eljutnia a többiekhez, de az élet persze nem valami könnyű a kerítésen kívül. Lenának nem csak a nehéz körülményekkel és Alex elvesztésével kell megbirkóznia, hanem egy feladattal is, amit talán csak ő tud véghezvinni...

Jó, picit túlzás ez az utolsó félmondat, de spoilerek nélkül csak ennyit mondhatok. Szóval meglepődtem a dolgok alakulásán, és úgy kezdtem neki a könyvnek, hogy csak belenézek, aztán egész egyszerűen magával ragadott. Itt nem volt unalmas felvezetés és felesleges magyarázás, helyette tömény, keserű érzelmek (amiknek a leírásában Lauren Oliver nagyon jó) és két idősík. Az Akkor és a Most jelenetei váltakoznak fejezetenként, de olyan izgalmas módon, hogy képtelen voltam abbahagyni az olvasást.

Az Akkorban Lena sebzett és megtört, amiből szépen átfejlődik a Mostra egy olyan karakterré, akiről szeretek olvasni. Mint említettem az előző kötetnél, a lány nem volt a kedvencem, most viszont semmi nem volt, ami idegesített volna vele kapcsolatban. Kemény, céltudatos és bosszúállásra kész főszereplő lett belőle, aki még gondolkodik is. Szerettem, komolyan.

Romantika területén kapunk egy egész jó csavart, ami talán nem is számít annak, ha valaki, mint én, már az első fejezet után kitalálja, mi lesz az utolsó jelenet, viszont még így is, hogy tudtam, képes volt meglepetést szerezni. És nemcsak ez a szál, hanem több is, olyan jól összerakott sztorit kaptam, amire nem számítottam, és talán csak, mert nem voltak túl nagyok az elvárásaim, de sikerült kissé letaglóznia a könyvnek.

Különben nem hosszú, ám annál jobb történések, és persze óriási függővég van benne, ami miatt, megint csak átkozódni tudok, viszont ez van. Nem bántam, hogy elolvastam, talán csak azt, hogy az első kötetben csak egy villanásnyit lehetett látni ebből, amit a Pandemoniumban kaptam. Szóval el kell olvasni, érdemes.

Amit (nagyon) szerettem: hogy két idősík van; az utolsó jeleneteket; Juliant; a TERVet.

Nem szerettem: nem jut eszembe semmi.

Melissa Jensen – The Fine Art of Truth or Dare

A csodálatos borító az oka, hogy nekiálltam ennek a könyvnek, meg persze a cím, hiszen régen én is rengeteget játszottam a játékot, és arra gondoltam, biztosan jó dolgok sülnek ki belőle, így hát beszereztem és olvastam.

Fiorella, vagy ahogyan mindenki hívja, Ella nagyjából első látásra beleszeretett Edward Willingbe, aki a tökéletes férfi lenne a számára, ha a pasas nem halt volna meg 1916.-ban. Ella fanatikus lelkesedéssel kutatja Edward életének titkait, esetenként pedig jól elbeszélget Mr. Willing mellszobrával. Persze ettől még normális lány, remekül szórakozik barátaival Frankie-vel és Sadie-vel az újabb és újabb Igazság vagy mersz partik közben, egyidejűleg az elérhetetlennek tűnő Alexről álmodozik. Az élete akkor kezd érdekesebbé válni, amikor Alex korrepetálni kezdi franciából, és rábukkan valamire, ami megváltoztatja nézeteit a tökéletes Edward Willingről...

Őszintén, nem szerettem ezt a könyvet. Láttam benne a lehetőséget, hogy kiemelkedhessen a többi hasonló regény közül, amikben a menő, gazdag srácok mind otthagyják hasonlóan népszerű barátnőiket és a főhőst választják, de azt kell, mondjam, hogy ez a történet nem több azoknál. Nagyrészt untam, és bár nem szoktam ilyesmit csinálni, egy csomó oldalt át is lapoztam, mert nem túl akartam esni egy-egy unalmas jeleneten. A cselekmény szinte semmi, ennél rövidebb könyvekbe is volt már igazi mondanivaló bezsúfolva, ebbe nem nagyon.

Talán velem van a hiba, de a főszereplőket sem szerettem. Ella elásta magát a szememben, amikor hazudik a legjobb barátainak – akik pedig tökéletes barátok, semmi oka nem volt rá – és a srác, Alex sem lett a kedvencem. A mellékszereplőket sokkal jobban bírtam, sőt, igazából Frankie miatt olvastam végig, aki magában elvitte az egész könyvet. Meg persze Ella nagyija is nagyon jó fej volt, az ő jeleneteik kissé feldobták a történetet.

A romantikáról nem sokat mondhatok, nem találtam romantikusnak, még a vége ellenére sem, ráadásul annyira elhúzódott az idő az első csókig, hogy már nem is vártam a dolgot. Ami tetszett az az Edward Willing körüli nyomozás volt, viszont ebből meg nem kaptam eleget ahhoz, hogy igazán belemerülhessek. Aztán ott voltak még a beszélgetések Edwarddal, azokkal nem igazán tudtam mit kezdeni, még most sem tudom eldönteni, tetszett-e vagy őrültség.

Összességében nem hozta meg a kedvem az írónő más könyveire, pedig van neki több is, talán majd kis idő múlva beleolvasok egy másikba is.

Amit szerettem: Frankie-t; Danielt; Ella nagyiját; az éttermes részeket; Edward dolgait.

Nem szerettem: hogy nem tudott lekötni, sok volt a felesleges dolog.