2012. június 28., csütörtök

Courtney Summers – Éles helyzet


Bevallom, az írónő már régóta rajta van az olvasni kéne tőle is listámon, csakhogy eddig még nem sikerült semelyik könyvének nekiállnom, viszont ennek a zombi-apokalipszis sztorinak nem tudtam ellenállni, ráadásul a borító is elég jól néz ki.

A történet: Sloane-t az apja veri, a nővére elmenekült otthonról magára hagyva őt, így a lány az öngyilkosságot fontolgatja, amikor kitör a zombi-apokalipszis, és ő öt társával együtt bemenekül a suliba, hogy ott várják ki az egész borzalom végét. Már ha vége lesz valaha...

Először is nagyon meglepődtem, méghozzá jó értelemben, ugyanis egy érdekes, pörgős sztorit kaptam, habár nem igazán az akciórészek voltak előtérben, hanem az, ahogy Cory, Rhys, Trace, Grace, Harrison és Sloane megbirkóznak azzal, hogy az általuk eddig ismert világnak vége. Sloane – az ő szemszögéből íródott a sztori – nem a legkedvelhetőbb karakter, de ez érthető a körülményeket tekintve, viszont Cory és Rhys nagyon szimpatikusak voltak, velük inkább együtt tudtam érezni, amikor elmesélték a történeteiket. Trace és Harrison pontosan olyan típusúak voltak, akiket egy horrorfilmben csak zombitápláléknak hívnék, de a végére sikerült meglepniük. Nálam Grace volt, aki egyáltalán nem mozgatott meg semmit.

A cselekményről nem beszélek, úgyis sejthető, hogy mi történik 6 tinédzserrel zombik között, inkább a hangulatot emelném ki, ami a fő vonzereje volt ennek a könyvnek. Tehetetlenség, kétségbeesés és állandó feszültség, ez volt, amit szerettem, főleg, mikor – és ez nem spoiler, a fülszöveg is írja – minden oldalról bekerítették a zombik a sulit, és csak dörömböltek, dörömböltek. A feszültségből adódóan jó sok vita robban ki, mindenki mást hibáztat, szóval néha alaposan próbára tette a türelmem, ettől függetlenül bírtam.

Akit eltántorítanának a véres jelenetek, hát nincs túl sok, ami van, az sem gyomorforgató részletességgel van leírva, az írónő inkább a lelki feszültségre épít, ebből következik, hogy nem egy vidám történet, és a vége is olyan, ami sokaknak nem fog tetszeni, de aki szereti a zombis könyveket (Carrie Ryan trilógiájának hangulatát hozza), annak ajánlom.

Amit szerettem: Coryt és Rhyst; a történet hangulatát; azt, hogy a szereplők nem voltak síkhülyék.

Nem szerettem: amikor nem gondolkodtak.

2012. június 27., szerda

Elizabeth Scott – Miracle


Szeretem az írónőt, így nem volt kétséges, hogy a legújabb könyvére is lecsapok majd, habár kicsit féltem tőle, ugyanis a fülszövegből is sejthető, hogy kell hozzá egy bizonyos hangulat.

Meggie a kórházban ébred, fogalma sincs, mi történt vele, aztán kiderül, hogy egy repülőszerencsétlenség egyetlen túlélője. A szülei és a kisváros lakói élő csodaként tekintenek rá, alig akarják észrevenni, hogy a lányt megváltoztatta a „csoda”, ahogy lassan szétesik körülötte minden, visszaemlékszik a baleset részleteire...

Ha Elizabeth Scott könyvet veszek a kezembe, mindig biztosra veszem, hogy az ütős lesz, nem volt ez másként a Miracle-lel sem. Láttam már dokumentumfilmet repülőszerencsétlenségről, így még jobban magam elé tudtam képzelni, mi az, amit Meggie átélt, sejthető, hogy ez olyan borzalom, amire okkal nem emlékszik, épp ezért volt dühítő nagyjából mindenki viselkedése. Ebben rejlik a regény varázsa is, hiszen nem az a kategória, amit élvezettel olvas az ember, hanem olyan, aminek egyszerűen tudni kell a végét átvágva a főhőssel a rengeteg negatív, torokszorító érzésen. Ez az, amit szeretek Scott könyveiben, annyira jól átadja az érzéseket, olyan ügyesen választ meg egy-egy szót, hogy az olvasó teljesen beleéli magát.

A karakterek jók, a kedvencem David volt, Meggie öccse, akit eléggé lehetett sajnálni a szülők viselkedése miatt, és a szomszéd srác, Joe, aki szintén valami szörnyűségen ment át, így legalább akadt valaki a lány számára, akivel beszélhet. És persze ott volt még Margaret, az idős, leszbikus nő, őt is nagyon bírtam. Akik kiakasztottak, azok a szülők, tudom, hogy a szülő nem lehet tökéletes meg blabla, de akkor is, amit műveltek, az engem idegesített, nehezen fogadtam el a magyarázatukat a dolgokra.

Nem tudom, mit írhatnék még spoiler nélkül, nem egy hosszú könyv, de érzelmileg lórúgás volt, főleg nekem, mivel előtte valami nagyon lassú folyásút és drámaiatlant olvasgattam. Mindenképpen ajánlom, nincs olyan erős hangulata, mint a Living Dead Girl-nek, de azért ütős, főleg a baleset részleteinek leírásakor.

Amit szerettem: a hangulatot nagyon.

Nem szerettem: -

2012. június 22., péntek

Sarah Dessen – Altatódal


Bár már olvastam eredeti nyelven, alig vártam a magyar megjelenést, külön örömet jelentett a borító, ami nagyon szépre sikerült, ráadásul megy a többi polcon lévő Dessen könyvhöz.

Remy nem híve a komoly kapcsolatoknak, így minden pasiját dobja, mielőtt véget érne a kezdeti izgalmas időszak. Csakhogy jön Dexter, aki állítja, hogy Remy és ő egymásnak vannak teremtve, még annak ellenére is, hogy a srác mindenben ellentéte annak, ahogy Remy a tökéletes srácot képzeli...

Ez az egyik kedvenc Dessen könyvem, első dolgom volt, hogy megrendeljem (holott már elköltöttem egy csomó pénzt a Könyvmolyképző 50%-os akcióján), és természetesen nem bántam meg, mert Dessent olvasni mindig öröm. A szereplők szerethetőek, mint mindig, Remy egy negatív hősnő, de az anyja négy házassága után meg lehet érteni, miért viselkedik úgy, ahogy, meg azért az a dal sem semmi, amit az apja hagyott rá. Szóval én szerettem, de talán sokan nem fogják a viselkedése miatt.

Jó karakterekből sosincs hiány az írónőnél, így megemlíteném Remy bátyját, Christ és az ő barátnőjét, Jennifer Anne-t, akik tökre olyanok, mintha ismerném őket, teljesen tipikusak lettek, aztán Remy szerelmesregény író anyját, akit szintén kedveltem, és sajnáltam is a végén, meg persze a kedvenc mellékszereplőmet a Truth Squad dobosát, John Millert. Nem tudom, más hogy volt vele, de nekem mindig mosolyognom kellett, ha megjelent.

A legkedvencebb karakterem Dexter volt, aki a legkülönlegesebb és legcukibb (bocsi, Wes!) fiúfőszereplő Dessentől, egyszerűen édes, miatta már eleve érdemes belenézni a könyvbe. A legjobb jelentek is mind hozzá kapcsolódnak, már a Figyelj rám!-ban való felbukkanásakor is szimpatikus volt. Minden további istenítés nélkül: szerettem nagyon.

Gondolkozom, hogy mi rosszat mondhatnék, de csak a fordításra tudnék panaszkodni egy kicsit, valahogy megváltoztatta a könyv egész hangulatát, olyan volt, mintha egy feldolgozást olvasnék, persze jó volt, sőt, csakhogy az eredeti valahogy ezerszer másabb volt. Ennyit a rossz dolgokról. Különben nem győzöm mondogatni, hogy milyen jó kis összefüggések vannak a Dessen könyvek között, Dexter ugye már szerepelt a Figyelj rám!-ban, John Miller szívszerelme, Scarlett pedig az Egy felejthetetlen év tinianyukája, de még a Zip kóla is visszaköszön, amit minden főhős imádni szokott.

Tehát mindenkinek csak ajánlani tudom a könyvet, és csak remélni merem, hogy a Könyvmolyképző kiadja a másik, magyarul még nem megjelent kedvencemet az Along for the Ride-ot (a Lock and a Key is jó lenne, de nem akarok mohó lenni).

Amit (nagyon) szerettem: Dexter és John Miller részeg jelenetét; azt, amikor Remy evőeszközt vesz, Dexter pedig megtalálja; Monkey-t; a banda ügyeit; mindent.

Nem szerettem: -  

2012. június 20., szerda

Susane Colasanti – Keep Holding On


Szeretem Colasanti könyveit, mert egyre jobbak, tavaly úgy voltam vele, hogy a So MuchCloser az egyik legjobb könyve, de most kijelentem, hogy a Keep Holding On a legjobb. A borítón a lány nem igazán illik a történethez, amúgy aranyos az egész, csak kicsit lehetett volna komolyabb a témához képest.

Noelle élete nem túl rózsás, szegénysége miatt többen terrorizálják az iskolában, az anyja teljesen elhanyagolja, otthon éhezni kényszerül az iskolai napokat épphogy csak túléli, és senki nem tesz semmit. Egyetlen reménye Sherae a legjobb barátnője (mondjuk neki is épp komoly problémája van), és Simon, a különc srác, aki munkát ajánl a lánynak...

Szóval szerintem ez eddig a legkomolyabb Colasanti könyv, a fő téma a bullying (terrorizálás, zaklatás, szívatás, csúfolás stb.), de kicsit érinti az öngyilkosságot és a nemi erőszakot is, ennek megfelelően a hangulata letaglózó. Noelle kilátástalan helyzete miatt végig összeszorult szívvel olvastam. Meg persze dühösen, jóérzésű ember nem is tud ilyen témájú regényt a kezébe venni úgy, hogy ne kérdezné meg ezerszer is magától, hogy miért nem tesz senki semmit. Az írónő nagyon jól leírja a valóságot, azt, hogy a felnőttek is sokszor mennyire keresztülnéznek ezeken a problémákon, holott a szemük előtt zajlik minden.

Noelle a körülményekhez képest erős főszereplő, de nekem inkább a mellékszereplők, Sherae és Simon voltak a kedvenceim, nélkülük nem lett volna haladás a történetben. Van romantikus szál is a sztoriban, de nem főszálon, igazából annyira nem is érdekelt. Akit utáltam az Noelle anyja volt, legutóbb a Keplinger könyvben utáltam ennyire a lány apját, de ezt most visszavonom, Noelle anyja ezerszer rosszabb.

Nagyon ajánlom ezt a könyvet, jó volt, szívszorító volt és szeretnék még több ilyen történetet, ezzel a témával, mert ez igenis olyasmi, amire oda kell figyelni. Ja, és Colasanti nálam várólistás természetesen, már most alig várom a következő könyvét.

Amit szerettem: nem tudom, lehet-e kifejezetten szeretni valamit ebben a könyvben, nagy hatást gyakorolt rám az biztos, szóval a hangulatát szerettem. Ja és Sherae-t meg Simont.

Nem szerettem: Noelle anyját, minek az ilyennek gyerek?

2012. június 16., szombat

Richelle Mead – The Golden Lily (Bloodlines #2)


Végre, végre, végre! Hatalmas fanja vagyok a sorozatnak, így alig vártam már, meglegyen a második rész. Amit már el is olvastam, és most alig tudom, hogy kezdjem. Innentől kezdve SPOILER-t tartalmazhat az első részre nézve.

Tehát a helyszín még mindig Palm Spings, de a csapat kiegészítő tagjai immár Szonja, Dmitrij (éljen!) és Angeline. Ez nem sok segítség Sydneynek, hiszen még több gondja akad, mint eddig, a napjait kitölti a rengeteg elfoglaltság. Szonja és Adrian Dmitrij-n és Eddie-n végeznek kísérleteket, Angeline rámozdul Eddie-re, a divattervező Lia vissza akarja kapni Jillt modellnek, Ms. Terwillinger még jobban bele akarja vonni a lányt a boszorkányságba és még Adrian szeszélyeit is ki kell állnia...

Igazából nem akarom elmondani, mik is történnek, úgyis érdemesebb elolvasni, inkább annak adnék hangot, mennyire imádom ezt a sorozatot. Ugye a Vámpírakadémiában már egész jó képet kaphattunk a világról, amiben játszódik, és ez most kiegészül egészen sok infóval sokkal nagyobb teret adva a történéseknek. Ezt nagyon szeretem, mert a hátralévő négy kötet lehetőségek egész tárháza, most úgy vagyok vele, hogy fogalmam sincs, mi lesz a következő könyvben, de mindenképpen várom.

A szereplőkről: Sydneyt továbbra is bírom, bár néha olyan vak tud lenni, hogy arra már szavak sincsenek, de ezt be lehet tudni annak, hogy a többiek tényleg folyton csinálnak valamit, ami miatt nem tudja végiggondolni normálisan a dolgokat. A kedvenc szereplőm egyértelműen Adrian volt, aki ebben a részben megint fejlődik egy kicsit, és ez egy cseppet sem ront a sármján. Imádom! Eddie minden egyes jelenettel sokkal szimpatikusabb, mint korábban, ahogy Jill is. Angeline-t még nem nagyon tudom, hová tenni, de ez még alakul. És szerepel Dmitrij, ami még hatalmasabb pluszpont.

Hogy rosszat is mondjak (nehogy valakit azt mondja, irreálisan elfogult vagyok a rajongásom miatt) megemlítem, hogy a nyomok eléggé nyilvánvalók, nagyjából mindent kitaláltam, mielőtt megtörtént volna, viszont ez nem vett el nálam a könyv értékéből, mert Mead jól tud írni. Rá kéne térnem a romantikára, de akkor elkezdeném ájuldozni, az meg nem valami konstruktív. Tehát van romantika, határozottan kézzel fogható (végre!), ami pont olyan szintű, aminek egyszerűen képtelen vagyok ellenállni.

Most úgy vagyok vele, hogy belegondolni is szörnyű abba a négy évbe (reménykedem, mondjuk három és félben), amíg kijön a maradék négy rész, hogy teljes lehessen a sorozat. Viszont már most várom az Agave megjelenést, tavaly remek karácsonyi ajándék lett a Vérvonalakból, idén is jól jönne a polcra.

Amit (nagyon) szerettem: Adrian minden jelentét (vezetésórák, vallomások, önvédelmi leckék); Dmitrij-t (és a telefonbeszélgetését Rose-zal); és... na jó, mindent.

Nem szerettem: nincs ilyen, imádom az olyan könyveket, amiket annyira szeretek, hogy még a hibáikat is elnézem.