George R. R. Martin – Sárkányok tánca (Tűz és Jég dala #5)

Két hónapot töltöttem azzal, hogy újraolvassam a Tűz és Jég dala korábbi köteteit, és végre nekikezdhessek a Sárkányok táncának, amit már múlt szeptember óta vártam, és jelentem, végeztem vele. Innentől SPOILER-es lehet a korábbi kötetekre.

A negyedik Varjúk lakomája után, amiben nem szerepeltek a kedvenceim, most jó sokat kaphattam belőlük, Jon, Dany és Tyrion nagy utat tettek meg, Jon lett a Fal parancsnoka, Dany Mereen királynőjévé koronáztatta magát, Tyrion pedig apja megölése után átkelt a Keskeny-tengeren, közben persze egy csomó más szereplő is szemszöget kap, legfőképpen azokat követhetjük nyomon, akik Danyt és természetesen a sárkányait akarják maguknak.

Közeleg a tél, ezt olvasom már az első könyv óta, de mintha sose akarna eljönni, bár az ötödik kötetben több jelét is láttam, csakhogy ez még mindig túl lassú, hiszen elvileg (már ha jól tudom) hét kötetes lesz a sorozat. Azt biztosan nem mondhatom, hogy fogalmam sincs, mi fog még történni, mert lehetőségek ezrei peregnek a fejemben, de az is száz százalék, hogy Martin valami olyannal fog előrukkolni, amire nem számítok. Épp ezért utálom Martint a cselekményvezetése egyszerűen idegtépő, ugyanakkor fantasztikusan cseles és hihetetlenül kiakasztó. Most kábé öt évet várhatok, hogy megtudjam, meghalt-e, akit élve akarok még látni, illetve, hogy él-e még, akit halottnak hiszek. Ez pedig borzalmas!

A szereplők ugyanennyire megviselnek, egyik percben még gyűlölök valakit, aztán megkedvelem, a kedvenc szereplőm ellenszenvessé válik, másoknak a döntéseivel nem értek egyet, mert nyilvánvaló, hogy rosszak, mégis... egyszerűen nem lehet nem szeretni őket, és olvasni kell róluk, mert annyira emberiek, szinte leugranak a könyv lapjairól. Bár egyiket sem merném a barátomnak nevezni, ahhoz túlságosan is jól játsszák a hatalmasok játszmáját, ebben pedig én kétség kívül alul maradnék.

Ezután a nem túl értelmes poszt után – aki nem olvasott még Tűz és Jég dalát, szerintem nem érezheti át ezt a frusztrációt, amit egy-egy rész okoz, őszinte részvétem annak, aki az első kötet óta csak vár és vár az újabbakra – egy kicsit megkönnyebbültem, amiért most évekig nem kell agyalnom Danyn, Tyrionon, Jonon és a többi Stark gyereken, de természetesen imádom az egész sorozatot. Hogy ajánlom-e az más kérdés, leginkább csak erős idegzetűeknek, akik bírják a hosszú várakozást.

Amit (nagyon) szerettem: a sárkányokat egyértelműen, végre sok szerepet kaptak; Tyriont; Danyt; Jon; hogy élnek, akiknek halottnak kéne lenniük.

Nem szerettem: Cersei-t; Jamie egyetlen fejezetét (miért kellett ez? Borzalmasan nagy szemétség!); hogy most évekig várhatok.   

Laurell K. Hamilton – Végzetes flört

Anita Blake-et azóta olvasom, mióta kijött magyarul az első könyv, és bár kicsit megcsömörlöttem már Anita rengeteg pasijától, azért a Végzetes flört sem maradhatott ki. Mivel a bolti árát kicsit sokallottam, lévén egy vékonyka, alig 150 oldalas novelláról van szó, vártam egy kicsit és végül egy antikváriumban csaptam le rá féláron.

Tehát Anita egy munkanapjába csöppenünk be, amikor mindenféle emberek jönnek, hogy felkérjék őt halottidézésre, csakhogy Anita csak nyomós indokkal vállal ilyesmit, amivel a megbízók nem igazán tudnak szolgálni. Így hát elrabolják és megpróbálják kényszeríteni...

Ahhoz képest, hogy egy rövidke történet meglepően jó volt, gyorsan olvasható és vicces, ráadásul csak egy szexjelenet volt benne abból a fajtából, amivel még semmi bajom nincsen. Mondjuk azt nem értem, hogy tévedt az a farkas a borítóra, mikor a fő vérállat ebben a kötetben az oroszlán, de nem olyan vészes, végül is tetszik.

Amit nem szerettem, hogy kedvenc vámpírjaim nem szerepelnek a kötetben, a régebbi pasik közül csak Micah, Nathaniel és Jason van jelen (ami nem rossz, mert őket is szeretem, de hiányzott JC), viszont – ez most SPOILER-es lesz – Anita begyűjt magának egy újabb szeretőt. Az akciórésze a történetnek szintén korrekt, szóval végül is nem panaszkodhatom.

Amit szerettem: a poénokat; Anita beszólásait; hogy normálisan összerakott története volt a kötetnek.

Nem szerettem: Anita komplexusait, volt olyan rész, amelyikben nem volt szó róluk? Már kezd arra kimenni az egész, hogy szerény Anitát mindenki az egekig dicsérje...

Sophie Kinsella – Csörögj rám!

Szeretem Kinsella regényeit, viszont ennek a könyvnek addig halogattam az olvasását, amíg ki nem adták magyarul, mert valahogy nem győzött meg a fülszöveg. A borító egész jó lett, tetszenek a zöldes árnyalatok is rajta.

Poppy egy héttel az esküvője előtt elveszíti a jegygyűrűjét, ami azért is rossz, mert a vőlegénye családja nem éppen rajong a nőért. Ehhez jön hozzá, hogy ugyanazon az estén a mobilját is ellopják, így a kukában talált telefont kezdi használni, amiről kiderül, hogy egy Sam nevű üzletember asszisztensnőjéé volt. Sam megkéri Poppyt, hogy küldjön el neki a mobilra érkező minden üzenetet, amit a nő meg is tesz, csakhogy előbb elolvassa mindet, és így belefolyik a férfi életébe...

Hasonlóan Kinsella többi regényéhez ezt is szerettem, vidám, szórakoztató és legfőképpen nem kell agyalni rajta, így pihentető is. A cselekmény nem egy hatalmas rejtély, viszont nagyon aranyos dolgok vannak benne, a szereplők bénázásaitól meg csak a fejét fogja az ember. A romantikus szál különösen tetszett, főleg, hogy a főszereplők közti kapcsolat leginkább az sms-eken keresztül alakul ki.

A karakterek jók voltak, bírtam Poppyt, bár néha igencsak kijárt volna neki egy helyes útra terelő pofon, mert annyira beleütötte mindenbe az orát, hogy az már túlzás volt, viszont Sam meglepően jól tolerálta ezeket a cselekedeteit. Legjobban Poppy vőlegényének Magnusnak a családját bírtam, meg a Scrabble-t.

Aki szereti Kinsella regényeit, annak kötelező darab szerintem, élvezhetőségben nem marad el a többitől.

Amit szerettem: Poppy összecseréli az ajándékokat; az SMS-eket; Poppy feltartja a japán fickót.

Nem szerettem: semmi nem jut az eszembe, azt kaptam, amire számítottam.

Top5 egyedi srácok

Olyan régóta nem csináltam már listát, hogy úgy éreztem, egy ilyet muszáj összehoznom, főleg, hogy nemrég olvastam az Altatódalt és a Tisztákat is, ahonnét meríthettem ötletet. Tehát egyedi srácok, akik nem a tipikus szépfiúk, hanem van bennük valami nagyon különleges és emiatt különösen szeretem őket:

5. Sorensen (Margaret Mahy: Átváltozás)

Egy dadogós mégis macsó(nak látszó) boszorkányfiú ez önmagában is elég különös, és szeretem is ezt a srácot. Sorry romantikus, de azért nem viszi túlzásba, és ami még fontosabb nem akarja irányítani Laurát, hanem hagyja, hadd cselekedjen a lány (de azért besegít, ha kell). Plusz romantikus regényeket olvas.

4. Peeta (Suzanne Collins: Éhezők viadala trilógia)

Szerintem Peeta is különleges, benne az a legjobb, hogy nem az az erőszakos állat (már bocsánat), hanem szépen elvan a festményeivel meg a tortáival, mégis mikor akcióra kerül a sor, megteszi, amit kell. Akármi is van, ő amolyan megbízható srác, ami azért nem lehet elmondani mindenkiről.

3. Cricket (Stephanie Perkins: Lola and the Boy Next Door)

Különösen a kedvencem Cricket, aki egy magas, vékony srác hihetetlenül fura hegyes orrú cipőkben meg szűk szárú nadrágokban. A színek, amiket visel szintén egészen furák, ráadásul tudjuk, hogy már ahogy megy az is egészen egyedi. Ezen kívül Cricket romantikus, hűséges és képes normálisan beszélni az érzéseiről srác létére, amit ritka.

2. Bradwell (Julianna Baggott: Tiszták)

Egy srác, akinek madarak vannak a hátán? Mi ez, ha nem egyedi? Igaz, a könyvben annyira nem volt előtérben, mégis nagy hatást gyakorolt rám talán főként a lázadó volta miatt (a lázadók már Victor Hugo Mariusa óta a gyengéim). Simán megérdemli a második helyet.

1. Dexter (Sarah Dessen: Altató)

Annyira talán nem egyedi, de nekem mindenkori kedvencem Dexter a folyton lógó cipőfűzőivel, a szétszórtságával meg a hihetetlenül édes viselkedésével. Ráadásul egy emberről elmondható milyen annak alapján, ahogy a kutyájával bánik, és megnézve Monkey és Dexter kapcsolatát... szóval nem istenítem, csak ő az első és kész!