Richelle Mead – The Indigo Spell (Vérvonalak #3)

Diagnosztizált Mead fan vagyok, úgyhogy nem hagyhattam ki a sorozat harmadik részét sem, amit annyira vártam, hogy szabályosan számoltam a napokat, amíg végre olvashatom. És végre eljött az idő, megjelent, kiolvastam! Innentől SPOILER-es lesz az előző részre, úgyhogy, aki nem olvasta, annak mondom: én szóltam.

Tehát ott tartottunk, hogy vámpírvadászok léteznek, Sydney már aktívan is varázsol, Jill, Eddie és Angeline még mindig a rejtekhelyen (iskolában) Palms Springben és Adrian bevallja az érzéseit Sydney-nek, aki nemhogy nem viszonozza, elrohan előle. Szóval azóta eltelt pár hét, Sydney pedig több dologgal küzd, mint eddig, többek közt az ex-Alkimista Marcus Finch után kutat, próbálja elkerülni Adriant és kiderül, hogy újabb ellenséggel kell szembenéznie egy gonosz boszorkány személyében...

Tisztában vagyok azzal, hogy ennek a sorozatnak vannak hiányosságai meg hibái, csak épp nem érdekel, mert ez az egyik legkedvencebb, legvárósabb a sok közül, így egyszerűen visszautasítom a gondolatát is, hogy rosszat írjak róla. Nem, én az egészet imádtam úgy, ahogy van. A cselekmény megint több szálon futó, Sydney-nek egy szabad perce sincs, amit ne töltene ki valaki valamilyen problémájával, esetleg épp a saját ügyeit kell intéznie, vagy akármi, de ettől olyan pörgős az egész. Egy csomó minden történik, de szerencsére Sydney nem olyan főhős, aki átsiklik ezeken, hanem csinál is valamit. Ezer és egy főszereplő csaj van, akik három vagy négy köteten át készülnek egy idióta csatára, amit két oldalban lezavar az író(nő), ezek rendszerint az agyamra mennek, viszont Sydney egyre több dolgot véghez visz, ettől olyan szerethető nekem.

És nem tudom nem említeni Adriant. Most komolyan, ki az, aki nem szereti őt? És miért? Nálam már átcsúszott abba az imádnivaló kategóriába, amikor már előre vigyorgok, akárhányszor csak megjelenik, és ez nem csak idióta fanvigyor (oké, az is), hanem jogos, hiszen Adrian vicces, édes, okos, érzékeny, szókimondó és annyira szerelmes Sydneybe, hogy majd kiugrik a könyv lapjairól. Persze a kötet nem nyálas-romantikus édelgés, csak ezt külön ki akartam emelni, mert imádom, ahogy átszövi az egész könyvet.

Visszatérve a cselekményre: a vámpírvonalról eléggé letért, helyette sok varázslásos rész van benne, és még többet meg lehet tudni az Alkimistákról is. Egyik részlet derül ki a másik után, ahogy Mead egyre halmozza az infókat simán sejteni lehet, hogy valami nagy dolog van készülőben a többi kötetre (még van a sorozatból három), igaz, nekem az is gondot okoz épp, hogy kivárjam a következőt, mert a vége olyan volt, hogy húafenébemostmileszittésmárisvége?

Pontosan ez év november 19.-éig kell várni a következő kötetre, ami a The Fiery Heart címet fogja viselni, és – dobpergés – Sydney ÉS Adrian szemszögéből fog játszódni! De közben szerencsére csinálják a Vampire Academy: Blood Sisters filmet, aminek a morzsáival ki lehet húzni, és remélem, hogy az Agave Kiadó is megjelenteti a második részt magyarul, szóval van mire várni.

Amit (nagyon-nagyon) szerettem: nincs is sok értelme szemezgetni, az egészet úgy, ahogy van. De azért sorolom: Adrian és Sydney összes jelenetét; a kis „háziállatukat”; a betörős és nem éppel legális helyekre mászkálós részeket; a poénokat; Adriant csak úgy magában is!

Nem szerettem: -