Kiersten White – Paranormalcy - Természetfölötti

Ezzel a könyvvel megint a szokásos történt, megígértem magamnak, hogy nem kezdek új sorozatba, aztán megszegtem az ígéretem, és belelapoztam. Aztán meg nem tudtam letenni. A borító a hibás, azt hiszem. Túl jól néz ki.

A történet: Evie az IPCA (the International Paranormal Containment Agency) nevű titkos szervezet munkatársa, különleges képessége, hogy átlát mindenféle paranormális lény bűbáján, így cserkész be vámpírokat, vérfarkasokat vagy épp azt a láthatatlan srácot, Lendet, aki képes felvenni bárki alakját. Evie barátkozni kezd Lenddel, aki felnyitja a szemét néhány dologgal kapcsolatban, így a lánynak kétségei támadnak. Ráadásul a központon kívül is zajlik az élet, egy ismeretlen lény pusztítja a paranormális lényeket, csak idő kérdése, hogy eljusson az IPCA-be is...

Nem mondom, hogy túlzottan kiemelkedik a többi paranormális sorozat közül, viszont olyan stílusban van megírva, amit én nagyon szeretek. Könnyed, nincsen túlmagyarázva semmi, és épp ezért elhiszem, ráadásul az egészet olyan finom humor járja át, amitől még élvezhetőbbé válik. Örültem, hogy a vámpírokon, farkasembereken és tündéreken kívül különlegesebb lények is feltűnnek, mint például a trollok vagy a banshee.

A karakterek tetszettek, bár Evie kicsit túl naiv, szerethető. Lend végre nem az a macsó pasi, hanem úgy viselkedik, mint egy normális srác az ő korában, őt is nagyon kedveltem. A mellékszereplők is egész jól kidolgozottak, nem maradtak kérdéseim őket illetően. Cselekményileg kicsit kiszámítható volt, szerettem a történteket, mert bár ilyet is láttam már, mégis másabb volt, mint a nagyon megszokott.

Összességében nagyon tetszett, mert végre olyan paranormális történetet kaptam, amilyet szeretek olvasni, és szerencsére nem úgy végződik, hogy az olvasónak muszáj legyen rögtön a folytatásért nyúlni (bár én már szemezek vele).

Amit szerettem: Lendet, a bleep-eket; az összefüggéseket.

Nem szerettem: -

Mandy Hubbard – Ripple

A borító szerelem volt első látásra, ráadásul néztem is egy ideig ezt a fiút meg a zöld ruhás lányt, olvasgattam a tartalmat, így még inkább belebűvölődtem, egyszerűen muszáj volt elolvasnom a könyvet.

A tartalom: Lexi két éve bünteti magát Steven vízbe fulladása miatt, és igyekszik a saját szabályai szerint távol maradni mindenkitől, aki esetleg rájöhetne a titkára. A lány szirén. Egy átok miatt, ami több száz éve sújtja családjának női leszármazottait minden éjjel muszáj úsznia és énekelnie. Azonban ezt senki nem hallhatja, ugyanis a férfiak a vízbe csábulnak tőle (és megfulladnak). Cole, Steven legjobb barátja érdeklődni kezd a lány iránt, próbálja kicsalni a csigaházából, ám Lexi nem mer kapcsolatba kerülni vele, mégis egyre többet érez iránta. Ekkor bukkan fel Erik, aki hasonló átokkal küzd, mint a lány (ő egy Nix, aki kényszerűségből nőket fojt vízbe), viszont tudja, hogyan lehet megtörni azt. Ha egymásba szeretnek, mindketten felszabadulnak…

Ahogy már a borítóról is látszik, elég nyomott hangulatú regényről van szó, de pont emiatt szerettem nagyon (legalábbis egyrészt), Lexi bűntudata és félelmei minden mást elnyomnak, nem barátkozik senkivel, mindenki elől menekül, mégis tele van jövőtervekkel, még ha ezek kilátástalannak is látszanak, ez nagyon tetszett a karakterében. Könnyű volt átérezni a hangulatait és a reménykedéseibe is könnyedén beleéltem magam. Örültem, hogy normális szerelmi háromszög alakul ki, a lánynak Cole és Erik között kell választania, végre értelmes okok miatt. A regény bizonyos részein sajnáltam Cole-t is és Eriket is, de persze csak addig, amíg nem jött a nagy fordulat.

A legjobban az egész könyvben az tetszett, hogy nem találtam ki azt a bizonyos dolgot, amin teljesen meglepődtem, emiatt külön tisztelet az írónőnek. Külön jó volt még, hogy végre egy jó kis megtörhető átokról volt szó, ami nem a semmiből jött, volt rá rendesen kifejtett magyarázat. Muszáj még megemlítenem az akciójelenetet, ami szintén nagyon tetszett, főleg a víz alatt lélegeztetős rész.

Hogy valami rosszat is mondjak, egy helyen kicsit untam a történetet, de szerencsére nem volt olyan hosszú az a darabka, ráaádusl utána rögtön megkaptam a nagy fordulatomat, egyszóval jó könyv volt, az írónő további írásainak pedig utána fogok nézni.

Amit szerettem: az átkos megoldást; azt a fordulatot, amit nem láttam előre; a történet befejezését.

Nem szerettem: a kicsit laposabb részeket.

Tera Lynn Childs – Fins Are Forever

Hú, azt hiszem ez egy olyan történet, amitől túl sokat vártam. Amióta elolvastam az első részt a Forgive My Fins-t, tudtam, hogy meg kell szereznem majd a második részt is, mert az is biztos annyira jó lesz, de sajnos nem volt az. Nem mondom, hogy nem tetszett, inkább csak azt, hogy többet vártam, főleg a borító alapján is.

A történet: alig pár hét telt el azóta, hogy Lily és Quince felbontották a köteléküket és Lily eldöntötte, hogy lemond a hercegnőségről, most azonban szembe kell néznie vele, hogy közelednek a vizsgák és a felvételik ő azonban nem tudja pontosan, mit is akar kezdeni magával a szárazföldön. Azonban ez csak a kisebb probléma, a nagyobb, a bajkeverő unokatestvére, Doe, akit megfosztottak a sellőképességeiről és száműztek a tengerből egy időre, addig pedig Lilyvel kell maradnia. Lily igyekszik jó irányba terelni a lányt, de reménytelennek tűnik a helyzet, főleg miután Doe és Lily exkiszemeltje Brody között kötelék szövődik…

Szóval, amit nem szerettem az a játszadozás volt azzal a bizonyos kötelékkel, ami az előző részben még értékesnek és különlegesnek hatott, itt viszont nem túl sok jelentősége volt, hiszen akárki akárkivel összekötődhetett egy szimpla csóktól, de ugyanilyen egyszerűen meg is lehetett szabadulni tőle, ennek fényében semmit nem jelentett az a procedúra, amin Quince és Lily átmentek az első részben. Ráadásul a történet végén is volt olyasmi, amit nem éreztem helyesnek még mindig ezzel a kötelékkel kapcsolatban.

A másik dolog, amit nem szerettem, hogy Brody jóformán másik karakterré változott, lehet, hogy én emlékszem rosszul, de ezek a tulajdonságok, amikkel most fel lett turbózva, nem nagyon jelentek meg az első részben. Igazából már a címből kiderül, hogy mi is a történet vége, viszont én egész végig vártam valami komolyabbra, főleg Tellin felbukkanása után.

Persze voltak jó dolgok a könyvben, a tengeri szleng még mindig nagyon szuper, érdekes volt az is, ahogy kicsit belemerültünk Thalassinia politikájába. A sztori lefolyása könnyed és továbbra is vannak benne vicces dolgok. A romantikus részek kicsit háttérbe szorulnak, nagyobb szerepe inkább a döntéseknek van, amiket Lilynek meg kell hoznia.

Szóval továbbra sem mondtam le az írónőről, fogok még tőle olvasni, viszont egyre inkább általános igazságnak érzem, hogy a sorozatok második kötetei sosem olyan jók, mint az elsők. Csalódottságomon túllépve azért tényleg ajánlom a könyvet, szórakoztató és élvezetes, csak nem annyira, mint az első volt.

Amit szerettem: a Thalassiniában játszódó jeleneteket; az óceáni szlenget; a poénokat.   

Nem szerettem: a dobálózást a sellőkötelékekkel; azt, hogy Quince és Lily barátnője elfelejtettek szólni a lány találkozójáról, holott megígérték neki (az egy dolog, hogy Lily elfelejtette, de mindenki?).

L. K. Madigan – The Mermaid’s Mirror

A negyedik sellős történet volt, amit olvastam ebben a hónapban, és meglepő módon még mindig nem untam meg a témát, ez könyv megint tudott újat mutatni. Sajnálattal hallottam, hogy az írónő elhunyt, így a folytatás reménye oda, de ez a könyv önmagában is megér egy olvasást.

A tizenhat éves Lenával megmagyarázhatatlan dolgok történnek, többször is a tengerparton ébred, különös révületbe esik vagy épp furcsa álmok gyötrik. Imádja a tengert, legfőbb vágya, hogy szörfözni tanulhasson, de a születése előtt apjának szörfbalesete volt, így a lány nem mehet a vízbe. A szülői tiltás csak addig tartja vissza, amíg a születésnapja reggelén meg nem látja a titokzatos nőt, aki a vízből figyeli…

Nem is akarok többet elárulni ugyanis az egész regény egy nyomozás, melynek során Lena kideríti azokat a titkokat, amik szerintem elég egyértelműek, viszont a miértek nem, ezeken volt nagy hangsúly. Szerettem a sellők világának leírását, bár voltak olyan vakfoltok, amit az írónő szimplán varázslattal magyarázott. Maga a habtársadalom nem volt épp szimpatikus, egész egyszerűen nem bírtam őket, annyira hidegek-ridegek voltak, de a szabályaik és törvényeik érdekesek, jó sok mindent megtudhatunk róluk.

Alapjában véve tetszett a könyv, ugyanakkor nem nyűgözött le annyira, mint ahogy számítottam rá. Lehet, hogy azért, mert E/3-ban van mesélve, vagy talán Lena idegesítő és (szerintem) önző viselkedése miatt, de képtelen voltam úgy beleélni magam, ahogy az elvárt lenne egy egyébként remek témájú és egész jól kivitelezett regénynél. Annak ellenére, hogy a főszereplőt nem kedveltem, a mellékszereplők imádni valóak voltak. Kezdve Lena féltestvérétől, Cole-tól egészen Kai-ig, Lena legjobb barátból avanzsált fiújáig. Mindegyikükben volt valami kis plusz, amit szerettem.

A befejezés nem száz százalékosan boldog, de reális zárása a történetnek, semmit nem hiányoltam, amikor vége lett.   

Amit szerettem: Cole-t; a sellők dalait; Max-et; a szörfórákat, Kai-t   

Nem szerettem: a sellőket; a megmagyarázhatatlan varázslatot; Lenát nagyon sokszor.

Aimee Friedman – Sea Change

A Forgive My Fins után úgy éreztem, jól esne elolvasni még valami sellőset, így találtam rá erre a könyvre. Hallottam már az írónőről, de még egy regénye sem akadt az utamba, legalábbis mostanáig. Még ha nem is kifejezetten ezt a történetet akartam volna elolvasni, akkor is nehéz lett volna ellenállnom a borítónak, mert az egyszerűen mesés, ahogy a könyv is az.

A főszereplőnk Miranda, aki hajóval érkezik a Selkie Islandre, erre a kis, szinte megtalálhatatlan szigetre, ahonnét édesanyja is származik. Miranda imádja a tudományt, a szülei mindketten sebészek, neki magának a periódusos rendszer a szobadekorációja, így meglehetősen nehezére esik hinni a tengeri kígyókról, szárnyas halakról és hableányokról szóló mesékben, amikkel az egyik tengerész szórakoztatja.

A sziget látszólag közkedvelt nyaralóhely, nem mellesleg Miranda családi titkainak rejtekhelye is, de amikor a lány egy éjszakai part menti séta során összefut Leóval, aki világéletében a szigeten élt, valami még rejtélyesebbet fedez fel…

Amit legelőször észrevettem, hogy a regénynek van egyfajta Alkonyatos hangulata, de ez nem a történésekben nyilvánul meg, hanem abban a lassan kibomló titokzatosságban, ami Meyer könyvében is van. Imádtam ezt a rejtélyes vonalat, mind Miranda nagyanyja, mind Leo körül. Nincs túl sok paranormális történés, inkább azon van a hangsúly, hogyan jön rá mindenre a lány, miközben szerelembe esik a furcsa fiúval. Némileg hiányoltam is a bővebb információkat, de utólag belegondolva pont így volt jó minden. Teljesen magával ragadtak az események, főleg az utolsó pár oldalon.  

A romantikus szál enyhe szerelmi háromszög köré épül, amit szerettem. A karakterek jól megformáltak, Miranda érdekes, szkeptikus és szerencsére nem hisztis, Leo kellőképpen rejtélyes és különleges, míg Miranda új barátai szórakoztatóak. Az egész regénytől alaposan ráhangolódtam a nyárra, úgyhogy kijelenthetem, szuper kis nyári olvasmány, az írónőtől is biztos fogok még olvasni.

Amit szerettem: a regény hangulatát; a befejezést; Leomaris nevét; TJ-t

Nem szerettem: hogy Miranda folyton késlelteti a nyomozását.

Tera Lynn Childs – Forgive My Fins

Imádtam az első oldaltól kezdve, ami furcsa, mert az Oh. My. Gods. számomra csalódás volt, így nem is olyan nagy lelkesedéssel vágtam bele ebbe a könyvbe, de bolondság volt idáig halogatni. Imádtam, de mivel ezt másodszorra írom, jöjjenek a részletek.

Lily átlagos tiniproblémákkal küzd, holott ő maga nem éppen átlagos, hiszen félig ember, félig hableány. Otthonában Thalassiniában hercegnő, azonban a szárazföldön egyszerű lány, aki szerelmet keres. Illetve nem keresi, hiszen már megtalálta Brody személyében, csak épp nem tudja összeszedni a bátorságát, hogy színt valljon neki, ráadásul az idegesítő Quince is minden lehetőséget megragad arra, hogy belekavarjon Lily terveibe. Amikor Lily Brody helyett „véletlenül” Quince-szel csókolózik, mágikus kötődés jön létre közöttük, így a lánynak nincs más választása, mint magával vinni Quince-t Thalassiniába, hogy felbontsák a köteléket…

Nagyon szerettem a világot és a szabályokat, amit az írónő alkotott. Az ötleteit, a történéseket egyedinek éreztem, és olyan hihetően adja elő Lilyn keresztül, mintha mindez nyilvánvaló lenne. A megoldásai egyszerűek és szórakoztatóak, a tengeri szleng (pl. son of a swordfish vagy major pain in my tail fin) folyton nevetésre késztetett. Számomra nem maradtak vak foltok a történetben, sőt nem is kerestem őket, annyira magával ragadott a regény.

Próbálok olyasvalamit találni, amit nem tetszett, de nem tudok ilyet mondani, a főszereplő néha elég idegesítően buta, viszont a végére jóvátett mindent, a kis negatívumokat a jellemében lehet a kora számlájára írni, meg különben is a szárazföldön erősebbek az érzelmei és az indulatai. Brody és Quince jellemébe sem tudok belekötni, mindketten elég reálisak voltak, külön kedvencem volt Lily apjának, a sellőkirálynak a karaktere.

Összegezve nagyon aranyos és élvezetes történet, külön jó pont, hogy a regény epilógusa egy új sztori kezdete, aminek a megjelenésére már most júniusban várható. Ráadásul az előrendelhető könyvek között már láttam az írónő egy új (háromrészes?) sorozatát is, ezek mindenképpen rajta lesznek a beszerzendő listámon. Addig is éljenek a sellők!

Amit (nagyon) szerettem: a tengeri szlenget; Lily és Quince tesztjeit; az egész óceáni világot; a hableányokat (és habfiúkat is).

Nem szerettem: nem volt ilyen.