2011. május 31., kedd

Jeri Smith-Ready – Shade


Akárhányszor megígérem magamnak, hogy nem kezdek több sorozatba, annyiszor meg is szegem a fogadalmam, így volt ezzel a könyvvel is, de egyáltalán nem bántam meg. Még csak az első kötetet olvastam, viszont kijelenthetem, az egyik legjobb paranormális regény, amit mostanában a kezembe akadt.

Shift, így nevezik azt a tizenhat éve történt változást, melynek következményeként minden a Shift után született ember (vagyis gyerek) látja a szellemeket. A kísértetek leginkább akkor maradnak a földön, ha hirtelen hunynak el, és elintézetlen ügyük maradt, ami jobb esetben könnyen kivitelezhető. Ezután megnyugodva átkelhetnek a túlvilágra, de néha az is megtörténik, hogy a szellem dühös, fekete árnyékká változik, vagyis Shade (Árny) lesz belőle, amit egy erre megalakított csoport a DMP (Department of Metaphysical Purity vagy szlengesen csak „dumpers”) intéz el, mielőtt bajt csinálhatna.     

A történet főszereplője Aura Salvatore szerelmével Logannel épp a fiú születésnapját ünnepli, ami balul sül el, és Logan meghal azon az estén. Ám Aura az egyik első post-Shifter, Logannek pedig még maradtak elintézetlen ügyei, így valamilyen formában együtt maradhatnak. Aura alig tud valamit az édesanyjáról, aki meghalt, amikor ő három éves volt, de még kevesebbet hallott az apjáról, így egy iskolai feladat keretein belül nyomozásba kezd a származását illetően, ehhez kapja segítségül a skót származású Zacharyt.

Maga az alaptörténet nagyon tetszik, főleg, hogy csak a gyerekek látják a szellemeket, így sokszor szükség van rájuk, leginkább a peres ügyeknél (mert a kísérteteknek vannak peres ügyeik), ráadásul a DMP tevékenységéről is elég sokat megtudunk, nekem nagyon életszerű volt, ahogy az írónő lefestette a világot.  

A karaktereket mind szerettem. Aura normális lány, Logan vad, de szenvedélyes pasi, aki szellemként rocksztár álmait szeretné megvalósítani, míg Zach hihetetlenül édes az akcentusával, plusz egy nagyon rendes fiú. Ahogy sejthető, ők hárman alkotják a szerelmi háromszöget, ami a regény romantikus részét adja, de ez nem viszi el a történetet, és nem válik csöpögős csak a választásról szóló nyavalygássá. A cselekmény pörgős, sehol nem ragadunk le túl hosszan, még sincs elaprózva, ráadásul a megfelelő helyeken kapunk egy-egy jó poént, szívdobogtató csókot vagy információt, ami közelebb visz a megoldáshoz.   

Igazából nehéz mesélni a könyvről, mert tényleg rengeteg minden történik benne, sok szál van, és egy pillanatig sem válik unalmassá. Pontosan az a regény, amibe csak akkor szabad belekezdeni, ha az embernek van jónéhány szabad órája, mert letehetetlen. Érdemes beszerezni talonba a második kötetet is, mert az első hatalmas függővéggel zárul.

Amit (nagyon) szerettem: Zacharyt; az alaptörténetet; Logant; a barátokat; a rejtélyeket

Nem szerettem: nem volt ilyen, tényleg nagyon jó könyv.

Margaret Mahy – Átváltozás

A könyv érdekessége, hogy még jóval a paranormális láz előtt íródott 1984-ben, aztán évek múlva megint kiadták, és újra hatalmas sikere lett. Igazából nem tartozik a kedvenc könyveim közé, de van egy bizonyos bája, ami miatt nem lehet figyelmen kívül hagyni.

A regény főszereplője Laura Chant, anyjával és kisöccsével, Jackóval él, ám csak látszólag átlagos lány, furcsasága, hogy megérzi, ha valami fontos fog történni az életében. Azon a napon is, amikor a történet elindul, Laurát egy megérzés keríti hatalmába, de nem törődik vele, így aznap egy öregember játszi könnyedséggel pecsétet nyom a kis Jacko kezére. Hamar kiderül, hogy a pecsét gonosz erővel bír, az öregember pedig egy gonosz szellem, aki azon a jelen keresztül lassacskán kiszívja Jackóból az életerőt.

Mivel senki nem hisz Laurának az egyetlen emberhez fordul, akiről úgy gondolja, tud segíteni, vagyis egyik iskolatársához, Sorensen Carlisle-hoz. A fiú boszorkány, azonban nem sokat tehet, az egyetlen megoldásnak az tűnik, ha Laura is boszorkánnyá változik, és ő végez a szellemmel.

A könyv borítója nagyon tetszik, a karakterek pedig elég jók. Laura kissé szeszélyes az én ízlésemnek, viszont ez írható a kora számlájára (csak tizennégy éves). Sorryt kedveltem, ő aztán igazán egyedi szereplő. Tizennyolc éves, dadogós, kissé szexmániás, okos boszorkányfiú, aki romantikus regényeket olvas, robogón jár és lesifotókat készít Lauráról. Szinte képtelenség kiigazodni rajta, de szerethető figura.

A történet érdekes, bár nem fiatal felnőtteknek szóló irodalom, amilyet inkább kedvelek, viszont érdemes elolvasni, főleg ha valami tényleg egyedit akarunk olvasni. Van benne romantika, egész aranyosan mutatja be a Laura és Sorry szerelmét, de jobb szerettem magát a boszorkánykodást. Ez az a könyv, amit nem igazán tudnék máshoz hasonlítani, hiába olvastam megszámlálhatatlan regényt.

Amit szerettem: Jackót; Sorry történetét; Christ; az átváltozást

Nem szerettem: hogy az egész befejezés valahogy túl egyszerűnek tűnt, végig vártam, hogy legyen egy nagyobb nehézség, de nem volt.

Deborah Smith – A Titkok kertje

Kicsit ismertebb, mint A hely, amit otthonnak hívnak, de még mindig nem kapott elég figyelmet, úgyhogy írok róla, hátha valakinek meghozza a kedvét az olvasáshoz.

A történet helyszíne a kisváros, Burnt Stand, melyet a Hardigree család rózsaszín márványból építtetett. Darl Union utálja a rózsaszínt, ami az egész életét meghatározza, rózsaszín palotában lakik, csakis rózsaszín ruhákat viselhet, még ő maga is rózsaszín, de a felszín alatt korántsem ez a szín jellemző a lázadó kislány életére. A dúsgazdag család egyetlen örököseként, egyszer majd neki kell átvennie a Hardigree Márvány Társaság irányítását, de Darl inkább őt nevelő nagymamája szeretetére vágyik kétségbeesetten, azonban az asszony szíve ugyanolyan kemény kőből van, mint maga a város.

Eli Wade a szüleivel és félénk kishúgával érkezik a városba, mindannyian jobb életet remélnek, ami látszólag meg is adatik, amikor Eli apja munkát kap Hardigree Társaságnál. Amikor Eli találkozik a rózsaszín kislánnyal a sorsuk megállíthatatlanul összefonódik, amíg egy gyilkosság el nem szakítja őket egymástól, a Hardigree család mocskos titkai pedig huszonöt évig nem kerülnek felszínre.

A könyvben csak két dolog van, ami borzalmas. Egy egyik a fülszöveg, a másik meg a borító. Mivel az eredeti cím: The Stone Flower Garden, én egy hasonló kerttel tudtam volna elképzelni, nem pedig ezekkel a tüskés indákkal, de lehet, hogy ez csak az én problémám. A leírás meg újra valami romantikus ponyvára hajaz.

A regény maga megint remek, az írónőnek kiváló érzéke van ahhoz, hogy elhelyezze a szereplőket a társadalmi létrának azokon a fokain, amitől minden sokkal komplikáltabbá válik. Az előre sejtetések, a lassan kibomló titkok megint tökéletesen vannak beleszőve a történetbe. Alapjában véve Darl szemszögéből játszódik a történet, de Deborah Smith gyakran átvált E/3-ba, hogy bemutassa Eli vagy épp a nagymama szemszögét is. Remekül van adagolva a feszültség, ameddig meg nem történik az a bizonyos gyilkosság, aminek a végkifejlete egy még nagyobb tragédia lesz. Azután az addigi feszültség helyét a szorongás veszi át, amit szintén nagyon díjaztam, alig vártam már, hogy sikerüljön egyenesbe hozni a dolgokat.  

Izgalmas könyv, a romantikus részek ellenére még mindig egy családregényről van szó, ráadásul itt A hely, amit otthonnak hívnak-kal ellentétben több szál is van, ami végig fenntartja az olvasó érdeklődését. Érdemes elolvasni.

Amit (nagyon) szerettem: Darl és Eli jeleneteit, amikor még gyerekek; a nagy titkokat; a felvetést, hogy mennyire megbocsátó a szerelem

Nem szerettem: nem volt ilyen.

2011. május 29., vasárnap

Meg Cabot - Abandon (Elhagyatva)

Mivel Cabot könyveken nőttem fel, és eddig az összeset elolvastam (még azt is, amit Mia Thermopolis nevében írt meg), természetesen a legújabb trilógiájának első kötete sem maradhatott ki a sorból.

Az Abandon a Perszephoné elrablása mítoszt veszi alapul, bár főhősünk már az első oldalon kijelenti, hogy Perszephoné története (röviden: Hádész elrabolja Perszephonét és kényszeríti, hogy vele éljen az Alvilágban, amíg az anyja, Démétér ki nem alkudja, onnantól kezdve fél évet a földön, fél évet az Alvilágban tölt) nyomába sem érhet az övének.

Láttad a fényt az alagút végén? Mindenki ezt kérdezi Pierce-től, aki két évvel korábban meghalt, de sikerült újraéleszteni. Az igazság az, hogy Pierce nem a fényt látta, hanem egy ismerős idegent, akivel gyerekként találkozott Isla Huesos (Csontok Szigete) temetőjében, és aki a kérésére életre keltett egy halott madarat. Az eltelt idő alatt Pierce meggyőzte magát, hogy csak képzelgés volt az egész, de amikor meghalt újra találkozott Johnnal az Alvilágban. A férfi felajánlotta a közös örökkévalóságot a lánynak, de ő visszautasította, majd sikerült megszöknie. Emlékeztetőül csak egy különleges gyémánt nyaklánca maradt, meg persze John szavai: ha az egyensúly felborul, annak következményei lesznek.

Tehát két év telt el azóta, hogy mindez történt, Pierce most anyjával véglegesen az Isla Huesosra költözik, hogy új életet kezdjenek, ám ez nem olyan egyszerű. Pierce életében az alvilági események óta egyre-másra kellemetlen dolgok történnek, ráadásul John is folyton rajta tartja a szemét, és fel-felbukkan, amikor a lánynak segítségre van szüksége…  

Őszinte leszek, kezdek belefáradni Cabot trilógiáiba. Mi történt az önálló regényeivel? Gyanítom, minél több, annál jobb alapon dolgozik, de ennek a hátránya, hogy a történet fele csupa maszlag és unalmas körítés. Lehet, hogy ez durván hangzik, de így éreztem olvasás közben. Az ötlet remek, a Johnos történtek, az alvilági dolgok érdekesek voltak, viszont sokszor csak vártam, hogy érjünk túl egy unalmas iskolai napon vagy a főhősnő önsajnálásán. Nem szerettem Pierce-t, a tényt, hogy meghalt és visszajött szinte minden fejezetben felhozza, mint mentséget a viselkedésére (gondolok például arra, amit Alexnek mondott, amikor a fiú nem akart a menőkkel barátkozni), el tudom hinni, hogy hatalmas megrázkódtatás lehetett, csak nekem nem életszerű az ilyesfajta siránkozás. Egyrészt életben maradt, amiért igazán hálás lehetne (főleg Johnnak, mert nyilván hagyta elmenni, nem törődve vele, hogy a Fúriák mennyire bedühödnek ettől), másrészről nem igazán értettem, mi az, ami annyira ijesztő neki az egészben. Hiszen megtudta, hogy van „élet” a halál után, ráadásul egy jó pasi várja, aki nagyon bejön neki, még annak ellenére is, hogy tagadja. Persze én még egyszer sem haltam meg, biztosan nem érthetem.

Szóval nekem unszimpatikus volt Pierce azzal a sok szenvedéssel, és amiatt, hogy nem törődött az unokatesójával, holott John többször is kijelenti, hogy azért olyan különleges lány, mert mindenkivel törődik. Nagy negatívum volt nekem, hogy a történet közepe el van húzva, és mire történik valami, vége is az első résznek. Tulajdonképpen három nap alatt játszódik az egész, amiből úgy másfél nap eseménytelenül telik, így meglehetősen untam a dolgot. De akkor jöjjenek a jó dolgok.

A borító nagyon tetszik, egyszerűen jó ránézni, és volt két kedvenc szereplőm is. Az egyik Richard Smith, aki nagyjából keveréke Smith ügynöknek a Mátrixból (főleg az elején annyira Smith ügynökös volt, de lehet, hogy csak én vagyok így ezzel) és Dominic atyának a Mediátorból. A másik kedvencem John, aki pontosan olyan fajta karakter, akit kedvelek: titokzatos, komoly, kemény és szenvedélyes. Pár másodperc alatt összetöri egy hapsi kezében az összes csontot, nagyveszekedés közben leül könyvet olvasni, vagy ha olyan kedvében van, eszméletlenre csókolja a főhősnőt. Biztos vagyok benne, hogy Johnnak jó szövevényes háttértörténete lesz a következő részekben, mert már ebben a kötetben is megtudtunk pár dolgot, de korántsem eleget, így bár mérges vagyok a könyvre, ha megjelennek a következő részek, muszáj lesz elolvasnom őket.

Amit szerettem: az Alvilág leírását; Johnt; az utolsó akciójelenetet, bár kicsit zavaros volt nekem; az alapsztorit; Mr. Smith-t

Nem szerettem: Pierce-t; hogy Alexről alig tudtunk meg valamit, bár erősen sejthető, mi az, amit tudnunk kellene; a szülőket; hogy ez egy trilógia, holott talán a kevesebb néha több (és tartalmasabb) alapon is meg lehetett volna oldani.     

Filmajánló - A hős legendája – Legend of the Seeker

Szerintem, aki szereti a fantasyt, ismeri Terry Goodkind nevét is, az ő remek regényfolyamából született meg A hős legendája című sorozat, ami két évadot, összesen negyvennégy részt élt meg. Elöljáróban leszögezném, hogy nem a magyar szinkronos verziót néztem, így lehet, egy-egy kifejezést máshogy fordítok le, mint a szinkronban.

Tehát főszereplőnk, Richard Cypher békésen éldegél Szarvasföldön, amíg rá nem lel egy különös növényre, majd nem sokkal később egy furcsa lányra. Mindkettőről hamar kiderül, veszélyesebbek, mint elsőre tűnnek, ráadásul egyik sem Nyugatvégről származik. A lány, Kahlan az egyik utolsó Inkvizítor, aki azért jött, hogy meglelje az Igazság Keresőjét, és a segítségére legyen a küldetésében, ami nem más, mint legyőzni a nagy erejű és végletekig gonosz Darken Rah-t.

Richard élete egy csapásra felfordul, amikor a közelben lakó bolond öregről kiderül, hogy az igazi neve Zeddicus Zu’l Zorander, első rendű varázsló, akinek feladata, hogy kinevezze az Igazság Keresőjét, vagyis magát Richardot. A fiú apja meggyilkolása után, Zeddel, Kahlannel és nem mellesleg az Igazság Kardjával az oldalán, kész elfogadni sorsát, és elindulni a nagy útra.

Nagyon szerettem mindkét évadot (cirka másfél hét alatt megnéztem), a történet és szereplők fantasztikusan jók. Richardot Craig Horner játssza, akinek negyvennégy rész alatt sem tudtam megunni a hatalmas kiskutyaszemeit (nem mellesleg jó sokszor megvillantja a mellkasát is, ami nem kifejezetten ronda látvány) és a szimpatikus, kisfiús arcát, míg Bridget Regan, aki Kahlant játssza nagyon szép és imádtam azt a fehér ruhát, amit sokszor viselt. Ők ketten remekül összeillenek, pedig szomorú, de igaz: az Inkvizítor és az Igazság Keresője nem lehetnek együtt úgy, mert mindenféle borzalmas dolog történik, ha mégis engednek a kísértésnek – ami szinte ellenállhatatlan, főleg ahogy egyre jobban egymásba habarodnak.

Darken Rah-nak, a Középföldet rettegésben tartó nagyúrnak remek megformálója Craig Parker, aki tökéletesen játssza a főgonoszt, így hamar az egyik kedvenc szereplőmmé vált, ahogy Cora (Tabrett Bethell) a rosszlányból lett segítőtárs is a későbbiekben. Szerettem a fantasztikus elemeket, a varázslatos lényeket, a szép tájakat és az egész felépített világot, ahol nagy szükség van az Igazság Keresőjére.   

Nem szeretnék sok mindent elárulni a sorozatról, mert minden részben újabb és újabb dolgok derülnek ki, amik közelebb viszik hőseinket a végcélhoz. Rengeteg kardozós-varázslós- harcolós jelenet van benne, de a romantikát kedvelők sem csalódhatnak, az is akad bőven, ahogy néhány rejtély, fordulat, meg ármány és árulás, a helyenként előforduló megható részekről és ütős poénokról nem is beszélve. Mindenképpen érdemes megnézni.

Amit szerettem: az összes állandó szereplőt, vagyis Richardot, Kahlant, Zeddet, Corát és Darken Rah-t; az Inkvizítorok erejét, (ami Kahlan legnagyobb átka, képes megigézni a férfiakat, hogy rajongva és visszafordíthatatlanul beleszeressenek, így akármit megtesznek a kedvéért a későbbiekben).

Nem szerettem: hogy néhány részben Richard egy izomagyú szépfiúnak tűnik, akinek egy cseppnyi esze sincs, de ilyenből kevés volt.