Julie Kagawa – The Eternity Cure (Blood of Eden #2)

Tavaly imádtam az első részt, most meg vártam már egy ideje, és szerencsére ez egy olyan sorozatrész volt, amire megérte várni. Mondjuk a borító nekem nem tetszik, ráadásul az első mellé téve mintha két külön világ lenne, de nagyjából ennyi, amit nem szerettem, szóval szóra sem érdemes. Innentől SPOILER a The Immortal Rulesra nézve.

Ott tartottunk, hogy Allison eljuttatta Zeke-t és a kis embercsoportot Edenbe, ami az egyetlen megmaradt város, ahol nincsenek vámpírok, és ahol így természetesen Allie sem maradhat, igaz, épp más küldetése van, elfogott Teremtőjét Kanint kell kiszabadítania, csakhogy a vérkötelék révén elég nehéz dolga van, első nekifutásra Vérbátyjába, Jackalbe fut bele...

Szóval nagyon-nagyon tetszett, ami bizonyítja, hogy a vámpíros téma még mindig nincs teljesen kiszipolyozva, a világfelépítés még mindig nagyon jó, részletes és egyedi. A disztópikus környezetben az írónő hihetetlenül érdekesen bánik az embernek maradni témával, akciójelenetekben nincs hiány, és Jackallel egy csomó poénos jelenet is sikeredett, amikből mintha pici hiány lett volna az előző részben.

A szereplők még mindig jók, Allison egy talpraesett, gondolkodó hősnő, akit könnyű szeretni, Jackal a gonoszból nagyon is kedvelhető figurává vált, sőt ő lett a kedvencem, Zeke még mindig egy jó fiú, bár most keményebb, mint valaha, és persze Kanin is hozza a szokásos formáját. Végiggondolva az egész főszereplőgárdát kedveltem úgy, ahogy oda lettek téve, senki nem volt túl sok, vagy túl kevés, tökéletes arányban kaptam őket.

A cselekményről egy csomót tudnék beszélni, mert összetett és átgondolt, de mivel semmit nem akarok elárulni, csak annyit mondok, el kell olvasni. Vagy elolvasni a fülszöveget, mert jó sok érdekességet elárul. Amit fontos megemlítenem, nem végződik óriási függővéggel, kivárható a következő rész, ami a The Forever Song címet fogja viselni.

Amit (nagyon) szerettem: Jackal; világfelépítés, az „eternity cure”; minden!

Nem szerettem: semmi, jó volt, kellett már a sok béna könyv után, amikről írni se volt kedvem...  

Jennifer E. Smith – This Is What Happy Looks Like - Milyen is a boldogság?

Jennnifer E. Smith levett a lábamról a Vajon létezik szerelem első látásra-val, így amikor könnyű olvasmányt kerestem, és megláttam ezt, úgy gondoltam, pontosan erre van szükségem, még annak ellenére is, eléggé klisés témát sejtet a fülszövege.

A történet: minden egy félrement sms-sel kezdődött, amit G írt E-nek, aki válaszolt, és így folytatták tovább hónapokon keresztül, amíg E-ről ki nem derült, hogy ő Ellie O’Neill, akit a híres tinisztár Grahamnek innentől pofonegyszerű megtalálni. Úgy intézi, hogy abban a városban forgassák a legújabb a filmjét, ahol Ellie lakik, mert végre meg akar ismerkedni a lánnyal. Csakhogy Ellie-nek egyáltalán nem tetszik a lehetőség, hogy a média szeme elé kerüljön...

Szívesen mondanám, hogy a könyv kiemelkedett a sok tinisztár beleszeret az átlagos lányba sztori közül, de sajnos semmivel sem volt jobb vagy rosszabb azoknál, sőt Tammara Webber már megmutatta, milyen lehet egy igazi jó történet fiatal hírességekkel, itt viszont nem ez volt. Először is azt hiszem, ez karakterközpontú regény szeretne lenni, ugyanis a történéseket három mondatba bele lehetne sűríteni, így sajnos untam is rendesen az egészet.

A karakterekről: egyik sem volt kifejezetten kedvenc, ami megint nem szerencsés, mert szerettem volna kötődni valakihez. Ellie tényleg egy átlagos lány, és bár jó a humora, semmi különleges nincs benne, Graham pedig tipikusan az a szereplő, akiből tizenkettő egy tucat. Ő egy jó srác, aki hirtelen ott találta magát a sztárok világában, és nem érti, miért változott meg körülötte mindenki, ugyanis ő nem változott, belül ugyanaz az átlagos srác, aki volt a hírnév előtt. Ami véleményem szerint lehetetlen, de ebbe inkább nem megyek bele...

Tehát egynek elment, nem mondom, hogy nem ajánlom, mert olvasható, és óriási hibái sincsenek, de nem egy olyan könyv, ami lázba hoz, és amit nem lehet félretenni. Persze az írónőről sem mondok le semmiképpen.

Amit szerettem: az sms-eket nagyon, humorosak és értelmesek voltak; a történet végét, szeretem az ilyen nyitott dolgokat; a címet és a hozzá kapcsolódó gondolatokat a könyvben. 

Nem szerettem: a kliséket, amik miatt lerágott csontnak tűnt a sztori.