2012. november 8., csütörtök

Julie Kagawa – The Lost Prince (The Iron Fey: Call of the Forgotten #1)



Kagawa-fan vagyok, szóval nem maradhatott ki az új sorozat sem, főleg mivel nagyon akartam találkozni a régi szereplőkkel, így még az sem tántorított el, hogy a borítón egy hatásvadász félmeztelen srác van (miért kell folyton? Kicsit már unalmas), bíztam benne, hogy a kötet tud meglepetést okozni.

A történet: Meghan kistesója Ethan már felnőtt (illetve tini, tizenhárom év telt el), és épp a sokadik sulijába iratkozik be próbálva elkerülni a feltűnést meg a bajt, csakhogy nem megy neki, hiszen mindenhol tündéreket lát, akik felforgatják az életét. Amikor kelletlen ismeretséget köt a félvér Toddal és felfedezi, hogy egy új tündérfajta fenyegeti a többit, meg persze őt magát is, nincs már választás, mint végére jutni a rejtélyeknek...

Nagyon akartam szeretni egy a könyvet, de őszintén megmondom, annyira nem sikerült, mégpedig azért, mert a szereplőket képtelen voltam megszeretni. Ethan szemszögéből játszódik a történet, akinek bár vannak jó vonásai, sikerült olyan szinten közömbös kapcsolatba kerülnöm vele, hogy egyszerűen képtelenségnek tűnt ráhangolódni. Aztán ott van Kenzie, aki egy egyszerű emberlány, és véletlenül kerül Ethannel együtt NeverNeverbe, na, a csaj valami irtó haszontalan (oké, Meghan se volt valami nagy szám, de ez a lány rosszabb), ráadásul idegesítő is. Szerencsére akadtak jobb szereplők is, újra találkozhattam Ash-sel (a drága!), Puck-kal (éljen!) és persze Grimmel, aki még mindig ugyanolyan, mint volt. Az új karakter Keirran (a származása nem meglepő, de nagyon másra számítottam tőle) elég érdekes, azt hiszem, még nagy(obb) szerepe lesz a többi kötetben.

Amit még nem annyira szerettem, hogy a cselekmény eleje majdnem ugyanolyan, mint a Vaskirályé, viszont a későbbiek miatt megérte olvasni, ugyanis nagyon jó nyomozós és akciójeleneteket kaptam a közepétől, a legvége pedig olyan érdekesen alakult, hogy már most várom a következő könyvet, bár igaz, ami igaz, nem annyira, mint más sorozatok darabjait. Nagyon hiányzott a könyvből a humor is, persze nem kell, hogy végigröhögjem az egész könyvet, de amikor Grim vagy Puck nem volt ott, az egész kissé szárazra sikeredett. 
De félre a sok negatívummal, amit összehordtam, mert ha például szokásom lenne értékelni a könyveket mondjuk egy ötös skálán, ez simán megérdemelne egy erős négyest, csak ugye Kagawától és kemény ötösöket várok... Ettől függetlenül hihetetlenül jól ír, mint mindig, öröm olvasni a szép leírásait (még fiúszemszögből is), és a fordulatokra meg a világfelépítésre sem lehetett panaszom.

Szóval az új sorozat – illetve a régi valamilyen szintű folytatása –, bár nem lett a kedvencem, még ott van az olvasnivalók listáján, és továbbra is reménykedek benne, hogy a következőt imádni fogom. Mégiscsak Kagawa.

Amit szerettem: a találkozást a régi szereplőkkel; a Forgotteneket (nagyon jól kitalálta ezt az írónő; Ethan Kali tudását, azért ez elég dögös benne.

Nem szerettem: a főbb női karaktereket: Kenzie idegesítő volt, Annwlynnek meg személyisége sem volt, vagy igen?     

2012. november 2., péntek

Jus Accardo – Mérgezés (Denazen #2)



Olvastam olyan sorozatnyitó köteteteket, amikből egy hónap múltán már semmire nem emlékeztem, a Touch pontosan ezek közé tartozott... Na, jó csak viccelek, a Denazen sorozat első kötetét annyira szerettem, hogy nem is tudtam elfelejteni, naná, hogy kellett a második rész. Innentől SPOILER-t tartalmazhat az első részre nézve.

Tehát Dex és Kale (meg még pár six) bujkálnak a Denazen elől, de sajnos sehol nincsenek tökéletes biztonságban. Dezt egyik csapás a másik után éri, a lány már nem képes hozzáérni Kale-hez, de az új lány, Jade igen, Alex visszatér, hogy együtt lapuljon velük, és úgy tűnik, visszahódítaná Dezt, ráadásul egyre bizonyosabb az is, hogy a csoportjukban áruló van...

Egyetlen szóval: imádtam! Ezt a végére akartam tartogatni, de inkább kezdem is azzal, hogy mennyire örülök, amiért a Könyvmolyképző lecsapott a jogokra, mert ez tényleg olyan könyv, ami megérdemli a magyar kiadást (és az biztos, hogy vevő leszek rá). A cselekményről nem akarok sokat mondani, izgalmas volt végig, sosem lehet tudni, honnan bukkan fel egy ember (vagy több) a Denazentől, új „gonosz” sixek tűnnek fel, egy rakás érdekes rejtély van, és persze sok-sok bonyodalom.

A szereplőket még mindig szeretem, Dez továbbra is kemény csaj, és most, hogy felbukkant Jade előkerül a féltékenyebb fele is, amiből rengeteg jó poén származott, Kale pedig még mindig egy két lábon járó cukiság, az egyik legédesebb szereplő a YA karakterek körében, egyszerűen imádnivaló. Az előző részhez képest Alex is sokkal szimpatikusabb lett, nem beszélve arról, hogy a Kale-Alex jelenetek mennyire jól sikerültek. Általában annyira nem szokott érdekelni a romantika, ha már a főszereplők megkapták egymást, és csak újabb erőltetett akadály áll közéjük, de ez itt most már volt, a nem érthetlek meg, jaj, most mi lesz velünk probléma, klisésnek tűnt először, de azt kell, mondjam, nagyon jól sült el, szerettem az egészet.

Ez egy olyan sorozat, amit az ember egy percre se tud félretenni, mert minden fejezet valami függővéggel ér véget, a történetszálak izgalmasak, az adrenalinszint végig fent van tartva, és valahogy az egész sokkal hihetőbb volt, mint az előző részben, talán mert sokkal több magyarázatot is kapunk, mi miért van. A regény vége – nem meglepő módon – a legizgalmasabb résznél következett, de kárpótolt érte, az egyik aranyos jelenet Kale szemszögű leírása a legvégén, úgyhogy már most alig várom a harmadik könyvet (Tremble, 2013), és persze a magyar megjelenést is.

Amit (nagyon) szerettem: Kale-t; Kale-Alex jelenteket; Kale-Jade jelentét, amikor Dez követte őket.

Nem szerettem: azt kaptam, amit vártam, sőt!