Sarah Dessen – The Moon and More

Mint Dessen-fan, nagyon vártam már az új könyvét, hiszen eddig mindegyik regényével sikerült elvarázsolnia. A borító megtévesztő kicsit, egy könnyed, nyári történetre és egy egészen más sztorira számítottam, mint amit kaptam.

Emaline egész életét Colbyban töltötte, ismeri a helyieket, évek óta jár Luke-kal, és tisztában van vele, hogy az igazi Colby más, mint amit a turisták látnak belőle. Csakhogy a városba érkezik Ivy és Theo, akik a Colbyban élő művész Clyde-ról forgatnának dokumentumfilmet, megjelenésük pedig felkavarja az állóvizet...

A Dessen könyvek legfőbb vonzerejét számomra az adja, hogy a szereplők annyira igaziak, hogy kezdettől fogva úgy érzi az olvasó, már régóta ismeri őket. Emaline ugyan nem volt különleges annyira, mégis szerethető, míg Theo igazi újdonság erejével hatott. Általában szeretem a Dessen-fiúkat, mindig sikerül egy olyan típusú srácot eltalálnia, akit a való életben is imádnék, Theo viszont túl sok volt nekem. Nem úgy Morris, aki bár csak Emaline barátja, szerintem a legjobban sikerült karakter lett.

A másik dolog, amivel minden Dessen könyv bővelkedik: az érzelem. A cselekményről nem is igazán lehet beszélni, hiszen semmi eget rengető nem történik, nem lesz vége a világnak, senki nem válik vámpírrá, még gonosz szereplő sincsen, csak emberek, akik élik a világukat, döntéseket hoznak, legyen az jó vagy rossz, és utána folytatják az életük ezek következményeivel. Emaline-nak több dolgot is tisztáznia kell magában, például a kapcsolatát az igazi apjával, akivel tizenkét évesen találkozott először vagy épp a szerelmi életét, ami tökéletesnek hatott, amíg nem jött Theo, de sehogy sem stimmel teljesen. Ezen kívül természetesen ott van az egyetem, ami miatt el kell hagynia – ha nem is megy olyan messzire – a megszokott környezetét, a barátait és a családját, ezek összessége adja az a mixet, ami letehetetlenné teszi a könyvet.

Általában imádni szoktam ezeket a dolgokat, most azonban elmaradt a szikra, nem volt fellángolás, semmi, csak egy átlagos könyvnek éreztem, nem pedig igazi Dessennek. Többször arra gondoltam, hol van ez a Tökéleteshez vagy épp az Along For the Ride-hoz képest, és arra jutottam, nem üti őket, ami igazságtalan módon keserű szájízhez vezetett, mert oké, nem volt borzalmas a könyv, sőt jó volt ez, jobb, mint sok más hasonló témában írott könyv, mégsem ütötte meg a szokásos mércét.

Sajnos nem lett kedvenc, ugyanakkor természetesen nem mondok le Dessenről, főleg, hogy egyre több könyve jelenik meg magyarul, és azért már bizonyított a szememben, mint profi írónő. Csak ez most nem jött át, ahogy mondani szokás.

Amit szerettem: Morrist; az utalásokat más könyveire, Colby-t egyértelműen ismerős terep, de szerepelt például Auden és Colie is, illetve kiderült az is, hogy Luke Wes és Bert unokatestvére. Imádom az ilyet!

Nem szerettem: nekem több kell!

Jus Accardo – Tremble (Denazen #3)

Előre leszögezem, hogy imádom ezt a sorozatot, szóval ez most egy elfogult, rajongós poszt lesz, ugyanis annyira, annyira jó, hogy alig tudom értelmesen megfogalmazni. Az biztos, hogy SPOILERES lesz a Touch-ra meg a Toxicra is.

Ott tartottunk, hogy Dez meggyógyult ugyan, de még mindig küzd a képességeit felerősítő gyógyszer következményeivel, Kale pedig a Denazen fogságába került, és hónapok telnek el anélkül, hogy bármi hír lenne róla. Amikor pedig felbukkan, csak még bonyolultabb lesz minden, ugyanis a Denazen új módszerével teljesen átmossák az agyát...

Szóval ez a könyv az egyik legjobb sorozatrész, amit ebben az évben olvastam, sőt a legjobb sorozatzáró (Boundless, The Clockwork Princess és Requiem után már szkeptikus voltam az utolsókkal...), így nagyon-nagyon elégedett vagyok, mert új kedvenc sorozatot avathattam. Ugyanolyan mozgalmas és akciódús, mint az előző két rész, a szerelmi szál pedig nem elcsépelt, nagyjából ennyit mondanék a cselekményről.

Dezről és Kale-ről még mindig azt tudom hangoztatni, amit eddig, az egyik legjobb szerelmespár, Dez szerethető, igazi kick-ass csaj, míg Kale-nek meg díjat kéne osztani a cukiságáért. Igaz, ebben a részben kicsit megváltozik, de ez engem egyáltalán nem zavart, még mindig felülről rugdosta az imádnivaló lécet. Nem nagyon szoktam, de most bemásolok ide egy kis részletet:

“What’s best for me is Dez, not you. You’re—” He tilted his head, lost in thought for a moment. “You’re crackers on crazy,” he declared, proud of the analogy. When he responded in true Kale fashion, the part of me that had shriveled away when he left came bounding back to life, bigger and brighter than before.

It was crazy on a cracker, but God, I loved this guy.”

Imádtam a könyv poénjait, az érzelmesebb részeket, az akciójeleneteket és mindent, ez pontosan az a könyvsorozat, amit magyarul is a polcomra fogok tenni, amint megjelenik, az írónőnek pedig természetesen minden további könyve a várólistámra kerül.

Amit (nagyon) szerettem: „gonosz” Kale-t, összezavarodott Kale-t, romantikus Kale-t, könyörtelen Kale-t, egyszerűen jöhet a srác minden mennyiségben; meg az egész könyvet.

Nem szerettem: azért, ami Alexszel történt kicsit fura, de nem vészesen.  

Julie Kagawa – The Eternity Cure (Blood of Eden #2)

Tavaly imádtam az első részt, most meg vártam már egy ideje, és szerencsére ez egy olyan sorozatrész volt, amire megérte várni. Mondjuk a borító nekem nem tetszik, ráadásul az első mellé téve mintha két külön világ lenne, de nagyjából ennyi, amit nem szerettem, szóval szóra sem érdemes. Innentől SPOILER a The Immortal Rulesra nézve.

Ott tartottunk, hogy Allison eljuttatta Zeke-t és a kis embercsoportot Edenbe, ami az egyetlen megmaradt város, ahol nincsenek vámpírok, és ahol így természetesen Allie sem maradhat, igaz, épp más küldetése van, elfogott Teremtőjét Kanint kell kiszabadítania, csakhogy a vérkötelék révén elég nehéz dolga van, első nekifutásra Vérbátyjába, Jackalbe fut bele...

Szóval nagyon-nagyon tetszett, ami bizonyítja, hogy a vámpíros téma még mindig nincs teljesen kiszipolyozva, a világfelépítés még mindig nagyon jó, részletes és egyedi. A disztópikus környezetben az írónő hihetetlenül érdekesen bánik az embernek maradni témával, akciójelenetekben nincs hiány, és Jackallel egy csomó poénos jelenet is sikeredett, amikből mintha pici hiány lett volna az előző részben.

A szereplők még mindig jók, Allison egy talpraesett, gondolkodó hősnő, akit könnyű szeretni, Jackal a gonoszból nagyon is kedvelhető figurává vált, sőt ő lett a kedvencem, Zeke még mindig egy jó fiú, bár most keményebb, mint valaha, és persze Kanin is hozza a szokásos formáját. Végiggondolva az egész főszereplőgárdát kedveltem úgy, ahogy oda lettek téve, senki nem volt túl sok, vagy túl kevés, tökéletes arányban kaptam őket.

A cselekményről egy csomót tudnék beszélni, mert összetett és átgondolt, de mivel semmit nem akarok elárulni, csak annyit mondok, el kell olvasni. Vagy elolvasni a fülszöveget, mert jó sok érdekességet elárul. Amit fontos megemlítenem, nem végződik óriási függővéggel, kivárható a következő rész, ami a The Forever Song címet fogja viselni.

Amit (nagyon) szerettem: Jackal; világfelépítés, az „eternity cure”; minden!

Nem szerettem: semmi, jó volt, kellett már a sok béna könyv után, amikről írni se volt kedvem...  

Jennifer E. Smith – This Is What Happy Looks Like - Milyen is a boldogság?

Jennnifer E. Smith levett a lábamról a Vajon létezik szerelem első látásra-val, így amikor könnyű olvasmányt kerestem, és megláttam ezt, úgy gondoltam, pontosan erre van szükségem, még annak ellenére is, eléggé klisés témát sejtet a fülszövege.

A történet: minden egy félrement sms-sel kezdődött, amit G írt E-nek, aki válaszolt, és így folytatták tovább hónapokon keresztül, amíg E-ről ki nem derült, hogy ő Ellie O’Neill, akit a híres tinisztár Grahamnek innentől pofonegyszerű megtalálni. Úgy intézi, hogy abban a városban forgassák a legújabb a filmjét, ahol Ellie lakik, mert végre meg akar ismerkedni a lánnyal. Csakhogy Ellie-nek egyáltalán nem tetszik a lehetőség, hogy a média szeme elé kerüljön...

Szívesen mondanám, hogy a könyv kiemelkedett a sok tinisztár beleszeret az átlagos lányba sztori közül, de sajnos semmivel sem volt jobb vagy rosszabb azoknál, sőt Tammara Webber már megmutatta, milyen lehet egy igazi jó történet fiatal hírességekkel, itt viszont nem ez volt. Először is azt hiszem, ez karakterközpontú regény szeretne lenni, ugyanis a történéseket három mondatba bele lehetne sűríteni, így sajnos untam is rendesen az egészet.

A karakterekről: egyik sem volt kifejezetten kedvenc, ami megint nem szerencsés, mert szerettem volna kötődni valakihez. Ellie tényleg egy átlagos lány, és bár jó a humora, semmi különleges nincs benne, Graham pedig tipikusan az a szereplő, akiből tizenkettő egy tucat. Ő egy jó srác, aki hirtelen ott találta magát a sztárok világában, és nem érti, miért változott meg körülötte mindenki, ugyanis ő nem változott, belül ugyanaz az átlagos srác, aki volt a hírnév előtt. Ami véleményem szerint lehetetlen, de ebbe inkább nem megyek bele...

Tehát egynek elment, nem mondom, hogy nem ajánlom, mert olvasható, és óriási hibái sincsenek, de nem egy olyan könyv, ami lázba hoz, és amit nem lehet félretenni. Persze az írónőről sem mondok le semmiképpen.

Amit szerettem: az sms-eket nagyon, humorosak és értelmesek voltak; a történet végét, szeretem az ilyen nyitott dolgokat; a címet és a hozzá kapcsolódó gondolatokat a könyvben. 

Nem szerettem: a kliséket, amik miatt lerágott csontnak tűnt a sztori.

Filmajánló - A burok (The Host, 2013)

Ciki vagy nem ciki, Stephenie Meyer nekem a kedvenc íróim egyike ezzel a regénnyel, mert imádtam az egészet úgy, ahogy van, nem is értem, miért az Alkonyat kapott akkora figyelmet... De mindegy, a lényeg, hogy film készült A burokból, amit egyszerűen muszáj volt megnéznem.

A történet: a Földet lassan és békésen elfoglalják az űrlények, de ezek nem kis, zöld emberkék, hanem egy olyan faj, a „lelkek”, akik magukat az embereket is irányításuk alá vonják megsemmisítve ezzel a gazdatest lelkét. Legalábbis ez a módja, csakhogy Vándor testével nem ez történik, az ő új testének lelke még mindig jelen van, ezáltal pedig Vándor betekintést nyerhet Melanie emlékeibe. Ő maga sem tudja hogyan, de végül magáénak érzi a lány érzelmeit, és úgy határoz, felkutatja Melanie öccsét és szerelmét...

Tehát a könyvet többször is olvastam, és imádom, így nagy elvárásokkal néztem a filmet, közben meg féltem, hogy teljesen elrontják, mint sok mást is. És kövezzen meg, akinek tetszett, de ez is történt, az élményt még csak össze sem lehetett hasonlítani a könyvélménnyel. Le sem tagadható, hogy Stephenie Meyer nem az az író, akinek a regényei bővelkednek az akciójelenetekben, ezt a filmben igyekeztek kompenzálni, de valahol nagyon elrontották. Ezt spoiler veszély miatt inkább nem fejtem ki, elég annyi, hogy nekem nem tetszettek ezek a változtatások.

A színészek egész jó választásnak tűntek a karakterekhez, legalábbis elsőre, még azt is megkockáztatom, hogy nem is rosszak, hiszen Saoirse alakítását imádtam a Komfortos mennyországban vagy épp a Vágy és Vezeklésben, de itt egyszerűen nem tudtam megbékélni a mondatokkal, amit a szájába adtak. Vándor/Vanda az egyik kedvenc hősnőm, és ennek a filmnek nem sikerült megragadnia a karakterét, ráadásul Melanie-t sikerült egy hisztis pi... öhm, tyúk szerepébe tuszkolni. Mégis egy kisebb SPOILER! – legnagyobb részben a csaj (a hang) azon nyavalygott kit nézzen/ne nézzen, csókoljon, vagy ne csókoljon Vanda a közös testükben – SPOILER vége. A könyvben mindkét srácot, Iant és Jaredet is szerettem, Max Ironsnak örültem is (ő játssza Jaredet), amíg nyilvánvaló nem lett, hogy a karakter nem lesz ugyanaz, mint a könyvben, megváltoztatták annyira, hogy ne érdekeljen, mi lesz vele és Melanie-val, és őszintén, Vandán sem nagyon látszott, hogy különösebben érdekelné a srác. Ehhez még hozzájön, hogy Iantől is elvették azokat a mondatokat, amikért imádtam a könyvben, így az egész romantika szál borult, holott a film nagy részét erre építették fel.

Külön ki kell emelnem, hogy a könyvben nagyon jól van ábrázolva a Vanda/Melanie – Jamie szál, hogy mennyi mindent megtesznek azért a gyerekért, és mennyire imádják, a filmben meg egészen úgy jött le, mintha a pasi miatt mennének felkeresni a többieket. És ami még elsikkadt: a barlangbeli élet bemutatása, a közutálat Vanda iránt, és ahogy lassanként! elfogadják, illetve az, hogy mit is jelent az, hogy befogadják az ellenséget maguk közé. Egyszerűen nem tudom, hogy ezt nem lehet filmen ábrázolni vagy csak ennyire nem sikerült.

Összegezve nem tetszett a film, untam, csalódtam, és sajnáltam azt is, hogy időt szántam rá, még annak ellenére is, hogy komolyan nem voltak nagy elvárásaim. Őszintén remélem, hogy azért van, akinek tetszett.

Amit szerettem: a lelkekkel kapcsolatos dolgok jól meg voltak csinálva, tetszett az igazi kinézetük is; illetve a látványosabb barlangjelenetek (tükrök, a búza...)

Nem szerettem: forgatókönyv? Azt hiszem, nem a szereplők hibája... Jaj, és kiemelten, az a csaj, akibe végül betették Vandát! Jaj!   

Szöszök – Delírium novellák és moziajánlók

Lauren Oliver – Annabel (Delírium #0,5)

A történet Lena édesanyjának szívszorító története. Igazából még a második kötet után olvastam, és annyira nem érintett meg, mint kellett volna, de mindenképp szükséges novella azt hiszem, mert sokkal közelebb hozza Annabel karakterét, és a története miatt még jobban fog esni a Requiem is.  

Lauren Oliver – Raven (Delírium #2,5)

Halogattam, ameddig lehetett, mert nagyon nem szerettem a Requiem végét, de aztán végül túlléptem azon és elolvastam. Nem tudom, miért számítottam másra, hiszen, ami Ravennel történt az utolsó részben, az magában eléggé kiakasztott, de most Lauren Oliver elérte, hogy szabályosan összefacsarodjon a szívem. Sokkal többet meg lehet tudni ez alatt a pár oldal alatt Raveről, mint a két könyv alatt, amiben szerepelt is, ezáltal persze még jobban meg lehet szeretni... És nincs mit mondanom, szomorú vagyok!

Akit érdekelnek a Delírium novellák (Hanának is van, arról már írtam korábban, érdemes beszerezni azt a szép kiadást, aminek a képét mellékeltem feljebb, szép és igényes.

Mozibemutatók: komolyan, csak kapkodom a fejem, mennyi kedvenc és nem kedvenc könyvemet filmesítik meg mostanában, A vámpírakadémia az egyik legfontosabb, de arra még sokat kell várni, a Trónok harca 3. évada is hamarosan látható az HBO-n, és valamikor ebben az évben még a Futótűz is a mozikba került. De itt egy lista a legérdekesebbekről és persze legközelebbiekről:

A burok (magyar szinronos)

 

Csontváros (magyar felirattal)

Rubinvörös (németül, angol felirattal)

Lauren Oliver – Requiem (Delírium #3)

Nagyon vártam már ezt a befejezőrészt, főleg, mert a második rész nagyon tetszett, és rengeteg potenciált láttam benne, így mikor megjelent, azonnal muszáj volt olvasnom is tovább. Innentől SPOILER az előző két részre nézve.

Ott maradt abba az előző könyv, hogy Lena végre majdnem teljesen feldolgozta Alex halálát és továbblépne Juliannel, de kiderül, hogy Alex mégis életben maradt. Csakhogy rögtön az első oldalakon nyilvánvaló lesz, hogy ez az Alex nem az, akit Lena megismert, sőt, szinte rá sem ismerni, Lena pedig ott találja magát összezavarodva, miközben mindannyian nyakig benne van az ellenállásban. Eközben pedig Hanna, aki megkapta a kúrát, elégedetten készül az esküvőjére a polgármester fiával, aki nem éppen az, akinek először gondolta...

Először is: nem tudtam, hogy a fele könyv Hanna szemszögéből lesz, és őszintén szólva, miután megtudtam, nem is örültem neki, mert a csaj sem az első részben, sem a kis novellájában nem volt szimpatikus, így végig azt járt az agyamban, hogy mi a fenét keres ott. Mert azt ugye tudjuk, hogy Lena nagyon szerette, de az olvasók annyit nem kaptak belőle, hogy olyan izgalmas legyen az ő szála, bár nem tudom, lehet, hogy csak én szenvedtem vele. Szerintem Hanna szemszögében semmi olyan dolog nem volt, amit ne lehetett volna máshogy megtudni, így nem lettem okosabb vele, csak idegesített, hogy annyi helyet elvesz Lenától, sajnos egyáltalán nem sikerült megszeretnem, így a könyvnek az a fele nekem értékelhetetlen.

Lena részei viszont jók voltak, nagyon furdalt a kíváncsiság, mi lesz már az Alex-Lena-Julian szerelmi háromszöggel, és persze az is érdekelt, mihez kezdenek a Vadak. Előbbinél persze csalódtam, de nem rossz értelemben, hanem másra számítottam (reménykedtem), de nem jött be, viszont kárpótolt érte, hogy kellemesen akciódús jelenetek követték egymást, ráadásul új kedvenc szereplőm is lett. Raven (fordításban a Holló nevet kapta), ezúttal elég jól előtérbe kerül, és még érdekelt is a sorsa. Azt viszont sajnáltam, hogy Julian alig kapott szerepet, ott volt ő persze, de nem eléggé, ami hiányzott. Meg ami még hiányzott: a történet vége!

A végének kell egy külön bekezdés, mert milyen vég ez? Azt hittem, hogy valami baja van az olvasómnak, azért nem lapoz tovább, erre meg kiderül, hogy csak annyi. Mindenfajta spoiler nélkül: hogy lehet így befejezni valamit?! Ezt a trilógiát egyelőre kétes érzelmekkel hagytam ott, azt hiszem, várni kell, hogy leülepedjen vagy valami, és azt mondhassam, nagyon tetszett, mert most olyan közömbös számomra. Még tartogatom Raven novelláját is, mert egyelőre sajnos nem kaptam óriási kedvet hozzá, hogy elolvassam.

Amit szerettem: az akciójeleneteket; Ravent; az életet a Vadak között.

Nem szerettem: Hanna minek kellett? Nem tudok túllépni rajta. Sem a végén!