2012. július 27., péntek

Jay Asher & Carolyn Mackler – The Future of Us (Kezünkben a jövőnk)


Láttam, hogy a Maxim kiadó szépen belehúzott YA kiadások terén, amik közül eddig csak a Gyönyörű sorscsapást és a Vajon létezik szerelem első látásra-t olvastam, úgyhogy utánanéztem a könyveknek, amik közül ez tűnt a legszimpatikusabbnak, főleg Asher neve miatt, de Macklertől is olvastam könyveket, amik nem voltak rosszak, gondoltam ketten együtt biztos nem hibáznak.

Még csak 1996-ban járunk, amikor is Emma megkapja az apjától az első számítógépét, a szomszédja pedig, Josh áthoz egy CD-ROM-ot, amivel valahogy bejön a Facebook, mire a két főszereplő azon kapja magát, hogy a tizenöt évvel későbbi bejegyzéseiket olvasgatják. Megtudják, ki lesz belőlük, kivel házasodnak össze, és hát nem igazán vannak kibékülve a történtekkel, főleg nem Emma, aki egy kicsit belekavar a jövőjébe, és máris egy egészen új jelenik meg az adatlapján...

Igazság szerint valami komolyabb történetre számítottam, helyette kaptam egy kis romantikus, szerelmes sztorit, amivel végül is nincs baj, mert tetszett. Emma az anyja nem túl jó párkapcsolatai miatt nem igazán hisz a szerelemben, így megmarad a felszínesebb kapcsolatoknál. Josh tipikusan az édes srác karakter, akit nem lehet nem szeretni. Alig mer hinni a szerencséjének, ugyanis a mindenki által vágyott lánnyal alapít majd családot a Facebook szerint. A kedvenc szereplőm kétség kívül ő volt, mert egyszerűen cuki.

A cselekményről nem akarok sokat mondani, belenéznek a jövőbe, és sokszor nem tetszik nekik, amit látnak, ugyanakkor tanulnak is a dolgokból. Csak egy hét alatt játszódik az egész, viszont azidő alatt sok minden történik (SPOILER: Emmának például több férje „lesz”). Sok aranyos jelenet volt a könyvben, mégis hiányoltam a végéről egy csomó mindent. Nem is éreztem túl nagy áttörésnek a YA-irodalomban, de mindenképp el kell olvasni egyszer. Határozottan aranyos.

Amit szerettem: Josh-t a kisgatyájában; a srác kisebb bénázásait; az alapötletet.

Nem szerettem: hogy maradtak vakfoltok a sztoriban, még többre lettem volna kíváncsi a háttérszereplőkről.

2012. július 20., péntek

Lauren Barnholdt - The Thing About the Truth


Már megint egy szélfútta hajú lány a borítón. Különben Barnholdt könyvei jók szoktak lenni, tőle azt hiszem, hogy eddig csak az Aces Up nem tetszett, így mindenképp el szerettem volna olvasni. Meg különben is a címe egy Dessen könyvre emlékeztet.

A történet: Kelsey és Isaac az igazgatóiban ülnek, ugyanis volt valami balhé, amit egyelőre nem tudunk, viszont azt igen, hogy dühösek egymásra, és úgy tűnik a kapcsolatuknak vége. Aztán visszaröppenünk a múltba, ahol (váltott szemszöggel) elmesélik, hogyan is ismerkedtek meg. Mindketten egyazon napon kerültek új suliba, miután az előzőből kirúgták őket, Kelsey-t azért, mert átment „őrültbe”, Isaac-et meg az ezredik csínyért. Úgy alakul, hogy ők ketten egy új iskolai klubot alapítanak...

Szóval az a helyzet azzal a bizonyos igazsággal, aminek a végén ki kellett derülnie, hogy nem volt olyan nagy szám, mint azt az elején sejteti az írónő. Nem mondom, hogy ettől rossz könyv volt, ez inkább csak figyelmeztetés, nehogy valaki nagy durranásra számítson. Ugyanakkor a sztori jó. A váltott szemszögek tetszettek, ahogy a gyors váltogatások is, ezektől mindig olyan érzetem van, mintha még csak alig olvastam volna belőle, közben meg már elment a háromnegyed könyv.

Kelsey enyhén idegesítő, de alapjában véve normális főszereplő, természetesen semmit nem akarna egy olyan nagyképű sráctól, mint Isaac. Ráadásul bizonyos előző sulis dolgok miatt a szülei sem néznék jó szemmel egy új kapcsolatát. Isaac pedig képtelen beletörődni, hogy valaki ne szeresse őt, főleg ismeretlenül. Rá szenátor apjának elvárásai is nehezednek, már-már kényszeresn igyekszik rossz lenni emiatt. A mellékszereplők közt is akadt gyöngyszem, Marina volt a legjobb, igazi „teen-stalker” csaj, szerintem ő volt a legjobban megírva.

Szóval kedves, vicces, romantikus, valahogy mégsem lett kedvencem. Megérte elolvasni, de azért még nem kezdem keresni a helyét a polcomon, úgysem nyitnám ki még egyszer. Ettől függetlenül Barnholdtot szeretem, de akkor már inkább a Two way steet vagy a One Night That Changes Everything.

Amit szerettem: Isaac-et; Kelsey apjának viselkedését a sráccal; Miranda zaklatását.

Nem szerettem: hogy nem volt bumm.

2012. július 14., szombat

Jennifer Echols – Such a Rush


Echols eddig minden könyvét elolvastam, és általában nagyon bírtam őket, de a legutolsó csalódás volt, így valamiért vonakodva kezdtem bele az újba, ráadásul egy szélfútta hajú lány a borítón? Tetszik, de kicsit már unom ezt a klisét. Ennyit a negatívumokról, mert különben szerettem.

Leah tizennégy évesen munkát kap a repülőtéren, innen ismeri Mr. Hallt, aki megtanítja repülni, három és fél évvel később Mr. Hall meghal, és az ikerfiaira Alecre és Graysonra marad a vállalkozása (a repülők reklámtranszparenseket húznak). Az azóta már pilótaként alkalmazott Leah jövője bizonytalanná válik, de Graysonnak tervei vannak vele. Megzsarolja a lány, hogy randizzon Aleckel, csakhogy ő Graysonért van oda...

Szóval tetszett, Leah egy lakókocsiparkban élő, szegény lány, akinek az anyja egy felelőtlen lotyó, a hírneve ennek megfelelően nagyon rossz, ami kihat Leah egész életére, még Mr. Hall fiai is azt hiszik, hogy volt valami „köze” az apjukhoz. Grayson először egy arrogáns előítéletes baromnak tűnik, de aztán hamar meg lehet szeretni, külön öröm, hogy nem a tökéletes srác, hanem nagyon is emberi, ettől sokkal valósabbnak tűnik. Alec az ellentéte, ő igazi jófiú, csakhogy gyanús, mert a jófiúk általában sosem annyira azok, itt egész érdekes volt, mikor kiderült, miért is kellene Leah-nak vele kavarnia.

Amit nagyon bírtam a könyvben az a repülés, és az egész hirdetésbiznisz leírása, valójában még sosem gondolkodtam el azon, hogy ez egy működőképes vállalkozás, Echols nagyon jól leírja, hogy is megy ez. Szerettem még, hogy volt normális története a regénynek, a szereplők valósak, szerethetőek, és mindegyik remekül ki van dolgozva.

Ami Echolsnál nem újdonság: az érzelmek megjelenítése hihetetlenül jó. Tökéletesen át lehetett érezni Leah helyzetét, és persze a fiúkét is. Van szó még bullyingról is, ami szintén felháborítóan és szívszorítóan élethű, de az írónő a romantikával is jól bánik. Nem tudok többet mondani, szerettem, jó volt.

Amit (nagyon) szerettem: a repülést; Leah haját; Grayson stílusát.

Nem szerettem: -  

Sarra Manning – Adorkable


Még soha nem olvastam semmit az írónőtől, pedig sok könyve van, ráadásul nekem kettő már megvan valahol, csak valahogy kimaradtak, viszont ennek a fülszövegnek meg a borítónak nem tudtam ellenállni, és bár egészen más sztorira számítottam, nem csalódtam.

A történet két főszereplő szemszögéből játszódik, az egyik Jeane, aki Adorkable nevű blogjával már kész híresség, a tweetjeit ezrek követik, világszerte kérik fel különböző előadásokra stb. közben meg egy nem túl kedves, erőszakos, fura ízlésű tinilány szürke hajjal, akit nagyon sokan nem kedvelnek. Az egyik ilyen a félig ázsiai Michael, aki egyenesen utálja Jeane-t, főleg, mert a lány barátja Barney, és Michael barátnője gyanúsan viszonyulnak egymáshoz, de ez Jeane-t nem igazán hatja meg. Aztán Michael álnéven ír Jeane-nek és egy egészen más oldalát ismeri meg.

Ezen a könyvön annyit nevettem, hogy olyan nincs is, amit ezek ketten leműveltek, azt nem lehetett komolyan végignézni. Egy lehetetlenül romantikus, nyálas sztorira számítottam, helyette kaptam egy vicces hate-love-whatever történetet, ahogy az a borítón is van. A cselekményt nem akarom elspoilerezni, inkább rátérek a szereplőkre. Imádtam őket. Igaz, hogy Jeane idegesítő és nehéz természetű kissé, nem is néz ki a legjobban, de szerencsétlen csaj tizenhét éves korában egyedül lakik, a családi körülményeit tekintve nem is csoda, hogy szeret inkább a saját maga útján járni nem törődve senkivel. Ezzel szemben Michael igazi jófiú, mindenkivel kedves, becsületes, mintatanuló, a szülei kissé túl szigorú szabályait is mindig betartja, már-már mániákusan igyekszik megfelelni minden elvárásnak. Egy icipicit naiv is, amitől nagyban emlékeztetett Finnre a Glee-ből, emiatt pedig nem tudtam nem szeretni.

Szóval, amikor Michael és Jeane egy jelenetbe kerülnek, sosem lehet tudni, mi lesz a vége, mert bár mindketten látják a másik hibáit, azokon nem tudnak/akarnak változtatni, így végül is olyanok, mint a tűz és a víz, folyamatosan oltogatják egymást, vitatkoznak, összevesznek, míg végül kialakul az a valami, ami köztük lesz. És az tényleg Adorkable (ez egy cuki szó).

Senki ne számítson világmegváltó sztorira, de nagyon jól lehet szórakozni rajta, szerintem fogok is még olvasni az írónőtől, mert meghozta a kedvem más könyveire is.

Amit szerettem: a szexjelenetet, ennyit ilyen intim jelenten még nem nevettem; azt, amikor Michael „véletlenül” lelöki Jeane-t a biciklijéről; a kettejük között feszülő ellentétek vonzzák egymást dolgot.

Nem szerettem: a végén Jeane-t nem annyira, de azért nem volt rossz.  

2012. július 6., péntek

Annabel Monaghan – A Girl Named Digit


Aranyos a borítója, és a fülszövege is érdekesnek tűnt, ezért csaptam le erre a könyvre, holott inkább valami paranormálisat akartam olvasni.

Farrah-t vagy régi becenevén Digitet elrabolják, illetve csak megjátsszák az egészet, hiszen a szuperjóképű FBI ügynökkel, John Bennettel bujkál éppen Erre azért van szükség, mert a lány matematikai zseni, és véletlenül lefülel néhány terroristát, akik kiszúrják őt, így végül is nincs más választása, mint John társaságában az elrablását színlelni, közben pedig besegíteni a nyomozásba...

Először is, ezt a könyvet nem igazán lehet komolyan venni (ezt főleg azoknak mondom, akik hozzám hasonlóan sok FBI-os sorozatokat néznek), ugyanakkor a maga nemében nagyon is aranyos volt. A narrátor ugye Farrah, akinek a gondolatai eléggé poénosak, ráadásul folyton hangosan is kimondja a gondolatait. John meg egy fiatal (21) srác és egy komoly ügynök keveréke, így ők ketten együtt... tulajdonképpen elég hatékonyak, csak nem az elhihető módon. Ettől függetlenül vicces történetet kaptam, és a rejtvények is eléggé érdekesek voltak benne.

Szóval a szereplők szerethetőek, bár John nem lett a kedvenc férfi karakterem és volt, hogy Farrah is idegesítőnek mutatkozott, de a történetben volt elég akciójelenet, meg nem is olyan hosszú, hogy túlzottan unni lehessen, így elment egynek.

Amit szerettem: Digit matricagyűjteményét; mikor elmesélik a szülőknek, mi történt.

Nem szerettem: a végét, mert túlromantikázták. Ilyet komolyan csinál valaki?