Annyi
jót hallottam az Angyalsorsról, hogy csak kapkodtam a fejem, és arra gondoltam,
ezt el kell majd olvasnom. Aztán beszereztem, de még mindig csak állt a polcon,
amíg a Maxim Kiadótól meg nem kaptam a második részt, és együtt olyan jól
festettek, hogy muszáj volt belekezdenem.
Clara
Gardner élete alaposan megváltozik, amikor kiderül, hogy félig-meddig angyal.
Nemcsak okosabb, erősebb és gyorsabb az embereknél, hanem rendeltetése is van.
De hogy mi ez a feladat, arra nem könnyű rájönnie. Látomásában csupán egy
idegent lát, aki csapdába esik egy erdőtűzben. Édesanyjával kutatnak a tűz
helye után, nyomozásuk egy wyomingi városba vezeti őket. Úgy döntenek,
Jacksonban a helyük, odaköltözik a család. A következtetéseik helyesnek
bizonyulnak: Clara az iskolában már az első napon megpillantja a látomásaiban
szereplő fiút, Christiant. A helyzetet azonban bonyolítja, hogy feltűnik egy
másik, szintén vonzó srác, Tucker, aki szemlátomást komolyan érdeklődik Clara
iránt. Ahogy Clara próbál kiigazodni a feje tetejére állt világában, addig nem
sejtett veszélyek mellett olyan döntési kényszerekkel is szembesül, amelyekről
nem is hitte volna, hogy bekövetkeznek az életében – őszinteség és színlelés,
szerelem és kötelesség, jó és rossz között kell választania. Végre a
látomásából ismert tűz is föllobban, de vajon Clara készen áll-e, hogy vállalja
a sorsát?
A
fenti fülszöveg világosan elmagyarázza a helyzetet, és azt is, miért ódzkodtam
annyira a történettől, egyszerű tinisztorinak tűnt, amiből tizenkettő egy
tucat, és valamilyen szinten igazam is volt. A sulis dolgok, a beilleszkedés, a
randik meg a bálok, mind ilyesmi volt, nem is beszélve a szerelmi háromszögről,
ami már tisztára lerágott csont, mégis azt kell mondjam, nem volt ez rossz.
Mivel
egymás után olvastam az eddig magyarul megjelent két részt, nem igazán tudom, hol ér
véget az egyik és hol a másik, de annyi bizonyos, hogy három mondatban el tudnám
mesélni, mert nem bonyolult, és nem is történik annyi minden, amitől az ember
össze-vissza kapkodja a fejét, egyszerűen csak folydogál a történet. És még
ennek ellenére is tetszett, van valami az írásmódban, ami miatt folyton
lapoztam tovább és tovább, míg el nem fogyott az egész.
A
szereplők szerethetőek. Bár Clara engem sokszor idegesített, kárpótolt Tucker,
aki nagyon cukira sikeredett, és egyértelműen kedvenc szereplővé avanzsált. Aranyos cowboy típus, ilyenről azért elég rég nem olvastam már, könnyű megkedvelni. De
érdekes karakter még a különleges barátnő Angela is, és persze Christian, akiről inkább a második
részben tudunk meg többet. Akit nem sikerült a szívembe zárnom az igazából
Clara anyja, nem tudom, mi van a YA könyvekben a szülőkkel, nagyon ritka,
amikor sikerül szimpatizálnom velük.
Amit
ki akartam emelni az az angyalvilág, amit az írónő felépített, mert az nagyon
jó. Imádom az angyalos regényeket, és itt rengeteg magyarázatot, részletet,
szabályt kaptam, aminek volt értelme, bár a cselekmény akciójeleneteibe még
fért volt angyalos cucc (sőt!). Viszont vigasztalom magam a gondolattal, hogy majd a
harmadikban végre megkapom a hatalmas, mindent eldöntő csatajelenetet, mert
őszintén a legtöbb dolog csak ígéretes, de abból még nem lett az az élmény,
amire vártam.
Tehát
röviden: nekem ez nem lett kedvenc, de még lehet, ha az utolsó rész valami
olyasmit hoz, amire megérte várni. Mivel a harmadik könyv csak januárban
jelenik meg (angolul), egyelőre nincs több mondanivalóm, hacsak annyi nem, hogy a napokban kijött egy kis novella, a Radiant (#2,5 rész) nyilván az is elolvasandó.
Amit
szerettem: amikor Tucker és Clara találkoznak a medvével; a Feketeszárnyú
angyalos részeket.
Nem
szerettem: mi a frászért nem foglalkozott Clara az öccsével? Egyáltalán nem volt
gyanúsabb neki, amiket megtudott róla? Számomra annyira nyilvánvaló az egész,
hogy az már hihetetlen...
Az
Angyalfényért köszönet a Maxim Kiadónak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése