Rebecca Donovan – Elakadó lélegzet

Nagyon-nagyon jókat hallottam erről a könyvről, így ez volt, amit leginkább vártam a Maxim Kiadó új megjelenései közül, és még az sem tántorított el, hogy trilógiáról van szó, egyszerűen úgy éreztem az alaptörténet miatt a kedvencem lesz.

A történet narrátora Emma, a zárkózott, mindenben kitűnő, élsportoló lány, akinek tökéletes élete is lehetne, de nincsen, mert a nagynénje bántalmazza. Emma igyekszik kihúzni az időt, amíg egyetemre nem megy, próbál lapulni és beolvadni, csakhogy megismerkedik Evannel, aki mindent megváltoztat...

Az úgy volt, hogy a könyv háromnegyedénél becsuktam az egészet, és azt mondtam, nem, nem és nem! Mert addigra az egész helyzet elvesztette az értelmét, az elején még csak-csak megértettem, miért tűri mindazt Emma, de aztán betelt pohár, és imádkoztam a felnőtt beavatkozásért. Mert Emmát, Sarát (a legjobb barátnő) és Evant már nem tudtam megérteni, főleg utóbbi kettőt. Logikusan is végigvezetve nem volt értelme hallgatni... A lényeg, hogy később befejeztem a könyvet, és örültem Emma fejlődésének, az utolsó oldalakig lélegzetvisszafojtva olvastam, aztán a gyilkos függővég után belevetettem magam a következő kötetbe, aminek a feléig jutottam, amikor is arra a döntésre jutottam, hogy ebből én nem kérek. Ennyit a tartalomról...

A fő karakterek szerethetőek. Evant csak imádni lehet, mert nagyon cuki, hűséges és persze nagyon fontos neki Emma, a legjobb barátnő, Sara is aranyos, de Emmát egyszerűen nem tudtam szeretni, ez a későbbiekben meg még rosszabb lett. Nem értettem egyet még néhány teljesen felesleges szereplő jelenlétével sem, mert csak a romantikus szenvedés miatt voltak a regényben, ami nélkül úgy érzem, ez jobb könyv lett volna, mint amilyen lett.

Nem mondhatom, hogy nem tetszett a regény, mert Donovan nagyon jól teremt hangulatot, együtt izgultam/féltem Emmával, olvadoztam Evan dolgaitól, egyszerűen csak nem tudtam együtt szenvedni a lánnyal (a második részben meg aztán főleg nem.... na!) és emiatt még én éreztem rosszul magam olvasás közben. Mert lehetett volna tenni ellene, a második részből pontosan kiderül, hogy felesleges volt kivárni az utolsó cseppet abban a bizonyos pohárban, mert végül is ugyanide jutott volna minden.

Összességében úgy gondolom egyszer érdemes elolvasni, de aki érzékeny a mindenféle szenvedésre, az csak óvatosan fogjon neki.

A könyvet köszönöm a Maxim Kiadónak!

Amit szerettem: Evant.

Nem szerettem: sok könyvet olvastam már családon belüli erőszakról, de ez egyike volt azoknak, ahol úgy éreztem, a tehetetlenség mögött nincsen más csak a gondolkodás hiánya.