Julie Kagawa – Iron Fey sorozat

Mivel egyszerre olvastam el mind a három kötetet, nem igazán emlékszem, hogy hol ért véget az egyik, és hol kezdődött a másik, így amolyan ömlesztett gondolatokat írok róla. A sorozat darabjai: The Iron King, Winter’s Passage (ami egy novella az első és a második rész között), The Iron Daughter és The Iron Queen. A borítók gyönyörűek, már nagyon régen felkeltették az érdeklődésem, csak meg akartam várni, amíg befejeződik a sorozat, hogy egyben olvassam el mindent.

A történet: Meghan Chase nagyjából átlagos tizenhat évesnek gondolja magát, amíg el nem kezdenek furcsán alakulni körülötte a dolgok. Az apja már gyerekkorában eltűnt, és most évekkel később a négy éves öccsének is nyoma veszik. A legjobb barátjától, Robbie-tól, aki valójában Robin Goodfellownak vagyis Pucknak (igen, az a Puck abból a bizonyos Shakespeare műből) hívnak, tudja meg, hogy létezik egy másik világ, a tündérek világa, akik közül valamelyik felelős Meghan öccsének elrablásáért...

A cselekményről nem sok mindent mondhatok, mert nem akarom elköpni, mi is történik, de annyit elárulok, hogy onnantól kedve, hogy Meghan átlép a tündérek birodalmába, pörögni kezdenek az események. A sorozat mitológiája nagyon szépen ki van dolgozva, a Nyári Udvar és a Téli Udvar is megjelenik a maguk mindenféle tündéreivel, de egy csomó másmilyen lény is akad a könyvben.

A szereplők is elég jók. Meghan nem annyira egyedi, de nem is az idegesítő, folyton bénázó főszereplők táborát gazdagítja, viszont Puck szinte az elejétől fogva a kedvencem lett. A trükkös Robin Goodfellow adja a sorozat poénjainak nagy részét, hihetetlen milyen dolgok ki nem derülnek róla, és remek beszólásai vannak, ő lett az egyik kedvenc szereplőm. A másik Ash, a Téli Udvar hercege, aki a maga bosszúszomjával és jegességével meglepően dögös. De akiért leginkább érdemes volt a könyvekhez nyúlni, az nem más, mint Grimalkin, a macska, akinek mindenki tartozik egy szíveséggel, ha pedig nem, hát majd fog. Komolyan, majdnem átneveztem a saját cicámat is Grimre, annyira jófej karakter.

Amit még ki szeretnék emelni az az, hogy az írónő jól ír, nem ragad le dolgoknál, hanem többnyire szépen keveri a kalandokba a szereplőket, normális ütemben derülnek ki rejtélyek, és van jónéhány csata is, egyszóval nem unatkoztam egyik kötetnél sem. A romantika része sincs eltúlozva, bár kicsit erőltetett a szerelmi háromszög, mert azt hiszem, elég hamar nyilvánvalóvá válik, hogy csakis egyvalakinek van esélye Meghannél.

A sorozat befejező kötetet elvileg a The Iron Queen, ami szerintem tökéletesen ért véget, úgyhogy ezt a posztot be is fejezem ennyivel, és később írok a folytatásokról. Az biztos, hogy újabb mindenképp olvasok még tőle írónőre találtam, nemsokára új sorozat jelenik meg tőle, már fel is tettem a kívánságlistámra.

Amit (nagyon) szerettem: Grimalkint; a világot; Ash-t; a lényeket, amik nagyon ötletesek voltak, Puckot.

Nem szerettem: azért egy-két helyen ütögettem a fejem, amikor a szereplők nem akartak észrevenni valami nyilvánvalóságot, de ez még belefért

Miranda Keneally – Catching Jordan

Csak véletlenül szúrtam ki ezt a könyvet a friss megjelenések között, de mivel elég aranyosnak tűnt a fülszövege alapján, gondoltam, miért ne olvassam el, hiszen szoktam szeretni az efféle témákat.

Jordan igazi fiús lány, aki nemcsak imádja a futballt, hanem játssza is, ő az iskolai csapat kapitánya. Az ottani srácoknak már sikerült elnyernie a tiszteletét, viszont Jordan leginkább az apja elismerésére vágyik, aki mintha észre sem venné a lánya tehetségét. Jordan mégis küzd, elhatározza, hogy nem hagyja magát kibillenteni, főleg nem a közelgő nagy meccs előtt, csakhogy úgy srác érkezik a suliba, aki túl tökéletes ahhoz, hogy egyszerűen csak figyelmen kívül lehessen hagyni...

Nagyjából tíz oldal kellett a könyvből ahhoz, hogy kitaláljam, mi lesz a vége, bár ez gyakran történik, és ettől még szoktam élvezni a történetet. Ennél a regénynél különösen jó volt Jordan könnyed stílusa, amivel meséli az eseményeket, és az, hogy valódi fiús lányra sikerült, nem pedig olyanra, amelyik nyavalygós cicababává változik az első pasitól, aki megtetszik neki. A cselekményben igazából nincs semmi újdonság, de jól meg van írva és még humoros is, amit jól esett olvasni.

A szereplők közül inkább a fiúk voltak a kedvenceim. Srác létükre többen elég nyávogósra sikerültek, bár pont emiatt éreztem, hogy valósak, akármilyen ellentmondásosan is hangzik ez. Mindenesetre sikerült a szívembe zárnom a csapatot, talán mert Jordan, mint csapatkapitány valóban törődött velük, ez különösen aranyos volt a sztoriban.

Amit még kifejezetten szerettem, azok Jordan rövid naplószösszenetei voltak a fejezetek elején. Ha negatív dolgokat nézzük, a regény nem volt rosszabb, mint bármelyik hozzá hasonló, a legrosszabb talán az volt, hogy a végét rettenetesen elhúzta az írónő, amitől szinte megkönnyebbülés volt végül becsukni a könyvet, de nem azzal az érzéssel, hogy hú, de jó volt, hanem, hogy végre vége van.

Összességében egyszer elolvasható történet, amin jókat lehet mosolyogni, és talán az írónőtől is fogok még olvasni, ha jelenik meg újabb könyve.

Amit szerettem: JJ-t; Cartert; Jordan bátyját, Sam Henryt

Nem szerettem: hogy kiszámítható és a végén túl sokat „sírtak”.

Tahereh Mafi – Shatter Me (Ne érints)

Ez megintcsak egy olyan könyv, amit nagyon régóta vártam, annyira beharangozták, és olyan érdekes ajánlókat olvastam róla, hogy muszáj volt beszereznem. Egy újabb disztópiás regénysorozat első kötetéről van szó.

Juliette érintése halálos, ezért 264 napja van bezárva egy elmegyógyintézetbe az őrület határán, amíg be nem tesznek mellé egy fiút, Adamet, aki a lány gyerekkori ismerőse. Hamar kiderül, hogy miért történik minden, a Reestablishment állítólag meg akarja menteni a pusztuló földet, csakhogy a lehető legdiktatórikusabb módszereket alkalmazzák. A Reestablishment vezetője Warner pedig a saját oldalára állítaná Juliette-et...

Igazából nem lehet spoilerek nélkül elmondani, miről is szól, egyik dolog jön a másikból és az egész lebilincselő. Először is ott van Juliette, akinek a szemszögéből látjuk a dolgokat. A lány gondolatai enyhén az őrület felé hajlanak, ezt mutatják a lehetetlen hasonlatok, a kihúzott mondatok és a szavak sokszori ismételgetése, ami megadja az egész történet keserű alaphangulatát, amit nagyon szerettem.

Erős az X-men hatás, Juliette-nek ugyanaz a képessége, mint Vadócnak, és vannak még bizonyos elemek, amik szintén ismerősek onnan, de nem volt zavaró, főleg mivel előtte olvastam egy jellemzést a könyvről, amiben azt írták az X-men és az Éhezők Viadala keveréke. ÉV maradványokat nem igazán találtam, (igazából nevetséges összehasonlítani a könyveket az ÉV mérföldekkel jobb) helyette kaptunk egy másfajta diktatúrát, aminek a vezetője, Warner az egyik legérdekesebb szereplő a történetben. A szerelmi szál nem volt rám nagy hatással, de Warner és Juliette kapcsolata igazán egyedi. Nem igazán szokásom a gonoszokat kedvelni, viszont Warner miatt várom a következő kötetet.

A rossz dolgokra nem igazán akarok kitérni, mert végül is élveztem a könyvet, de azért akad, amit nem hagyhatok szó nélkül (és akkor innen SPOLIER-veszély): Adam és Juliette szerelme rengeteg helyet elfoglal a regényben, ráadásul óriási klisé, hogy Juliette őt persze meg tudja érinteni. Nem szerettem, hogy túlzás a romantika, mikor nincs is sok alapja a szerelmüknek, lényegében véve szerelem első látásra szerű.

Összességében jó volt, biztos, hogy fogom olvasni a folytatását, amiről remélem, azért lehagyják az Éhezők viadala összehasonlítást, úgyis úgy tűnik, inkább az X-men felé haladunk.

Amit szerettem: Warnert; a hangulatot, nekem bejött Juliette őrültsége; Kenjit; Jamest.

Nem szerettem: Adam túl tökéletes, a szerelmük pedig hiteltelen.     

UPDATE- infó: azt rebesgetik a Ciceró Könyvstúdiónál fog megjelenni magyarul. 

Jamie McGuire – Beautiful Disaster (Gyönyörű sorscsapás)

Nagyon sok jót hallottam erről a könyvről ezért is volt már régóta az ezt el kell olvasnom listámon. A borító nem igazán tetszik, de ez nem tartott vissza, pedig talán hallgatnom kellett volna a megérzéseimre.

A történet Abby szemszögéből játszódik, akit a barátnője elrángat egy verekedésre (a srácok elgyepálják egymást, és erre lehet fogadni, sokan nagy pénzeket akasztanak így le maguknak), ott találkozik az észvesztő, rosszfiú Travisszel, ezeknek a verekedéseknek a sztárjával. Abby tud róla, hogy Travis a röptében még a legyet is típus, ezért óvatos a sráccal, a kapcsolatuk szigorúan barátságon alapul. Kivéve, hogy Travis néha mintha többet érezne a lány iránt, az érzés pedig kölcsönös, csakhogy ott van az a sok másik csaj, és Abbynek is titkai vannak a múltjával kapcsolatban...

Határozottan az ilyen regényekre mondják, hogy a kevesebb jóval több lett volna. Annyira tele van zsúfolva túlzásokkal, hogy végig nehéz volt komolyan venni a történetet. Először tipikusan a rosszfiú lassan beleszeret a jó lányba történetnek tűnt, abból is az ezerszer lerágott változatnak: a srác megváltozik, a lány nem bízik benne, de a srác bizonyít stb. Aztán változott a kép, és a kapcsolatuk a lehető legegészségtelenebbül alakult. Nem akarok spoilerezni, de amik ebben a könyvben történtek, azok bőven kiakasztottak. SPOILER! – Travis egy idegbeteg, aki gyakran felesleges üt meg másokat, Abby néha még biztatja is, hogy törjön csak be néhány orrot, aztán a srác még irreálisan féltékeny is, kiakad, ha Abby elhagyja a lakást, és törve-zúzva rohan utána, ráadásul megpróbálja minél jobban magához láncolni, ami ahelyett, hogy megoldódna a végére, Abby számára elfogadhatóvá válik! – SPOILER VÉGE.

A karaktereket nem tudtam szeretni, komolyan idegesítőek voltak, bár a mellékpáros America és Shepley kapcsolata nem volt annyira vészes. Szerepelnek igazi rosszfiúk is a regényben, de egyik sem tűnik komolynak, valahogy nem tudtam átérezni a halálos veszélyeket, mert egyszerűen túl hiteltelenek voltak.

Sajnos elég nagyot csalódtam a történetben, ráadásul még hosszú is volt. Bár van még egy könyvem Jamie McGuire-től, nem hiszem, hogy mostanában előveszem, a Beautiful Disaster elvette a kedvem.

Amit szerettem: hogy Travis Pidgeon-nek hívja Abbyt.

Nem szerettem: túlzások, egészségtelen párkapcsolat, szappanoperaszerű cselekmény, nálam ez most nagyon nem jött be.

Hannah Harrington – Saving June

Ami leginkább megfogott ebben a könyvben az a témája, és nem panaszkodhatom a borítóra sem, mert nekem nagyon tetszik. De leginkább persze a regény maga lett hatalmas kedvenc.

Harper nővére, June öngyilkos lett, az ő virrasztásán kezdődik a történet. Harper nem érti, miért végzett magával, hiszen még levelet sem hagyott, ráadásul felbukkan egy srác, Jake, akiről kiderül, hogy June ismerőse volt, és egy olyan oldalát ismerte a lánynak, amiről Harper nem is tudott. Az viszont biztos, hogy June kedvenc helye Kalifornia volt, ezért Harper elhatározza, elviszi oda nővére hamvait. Az utazásra – illetve szökésre, hiszen a szülőket nem értesítik – elkíséri legjobb barátnője, Laney és Jake is...

Azt kell, mondjam ez volt a legjobb könyv, amit mostanában olvastam. A karakterek igazán egyediek, Harper komplex szereplő, az értetlenségét és a fájdalmát tökéletesen át lehet érezni. Jake végre nem egy tökéletes srác, mégis érdekes és élethű, Laney pedig valós jellemmel rendelkezik, nem csak azért van ott, hogy jelen legyen a legjobb barátnő is. Annak ellenére, hogy Harper szemszögéből játszódik a sztori, mindannyiuknak külön része van a történetben, aminek nagyon örültem.

A cselekményről nem sokat tudok mondani anélkül, hogy ne lőnék le dolgokat, a szereplők autóznak, zenét hallgatnak, beszélgetnek, és amikor megállnak valahol mindig történk valami érdekes. Erősen hasonlít Amy&Roger’s Epic Detourjára Morgan Matsontól, amit szintén imádtam, ráadásul volt egy kis Sarah Dessen utánérzésem, ami megintcsak pluszpont, mert Dessen is nagy kedvencem. Harper érzései a hangulatot is nagyon jól megteremtik az egész regény során, egyszer majdnem elsírtam magam, máskor nevetni támadt kedvem egyes helyzetek iróniájától, szóval remek volt az egész.

Nem is tudom, mit írjak még erről a könyvről, tényleg nagyon szerettem, még azt sem tartom kizártnak, hogy egyszer majd újraolvassam.

Amit (nagyon) szerettem: a koncertes jelenetet; Jake-et; a rengeteg beszélgetést a zenéről; az alvós jeleneteket; mindent, tényleg.

Nem szerettem: -   

Jus Accardo - Érintés (Denazen #1)

Elég régóta vártam ezt a könyvet, mert megtetszett a leírása, meg ez a rejtélyes fiús borító is, és bár egy újabb sorozat első részéről van szó, még ez sem tántorított el az olvasástól. És nem bántam meg, hogy beszereztem, mert tetszett.

Deznee hazafelé tartva egy buliról egy fura srácba botlik, akit néhány öltönyös fickó üldöz. Dez miután rossz irányba küldi az üldözőket, hazaviszi a srácot, akiről időközben megtudjuk, hogy Kale-nek hívják. Dez gyanítja, hogy valami nem stimmel Kale-lel, aki mindenre rácsodálkozik, de csak akkor kezd megijedni, amikor az apja beállít egy fegyverrel, Kale pedig azzal fenyegetőzik, hogy megöli a lányt. Dez ahelyett, hogy az apjára hallgatna – elég rossz viszonyban vannak – menekülni kezd Kale-lel, akiről kiderül, hogy egy Denazen nevű szervezettől szökött meg. A Denazen külöleges képességű embereket használ – a six-eket –, hogy elintézzenek ezt-azt (például Kale-t gyilkoslásra tartották) meg hogy kísérletezzenek rajtuk. Nemcsak Kale-ről derül ki, hogy egyike ezeknek – az érintése halálos mindenkire, kivéve Deznee-t –, hanem Dez halottnak hitt anyjáról is, akit a Denazen évek óta fogva tart...

Eltekintve attól, hogy a szereplők a lehető legnagyobb baklövéseket követik el, és egy valamirevaló akciófilmben szitává lőtték volna őket már az első ötven oldal környékén, nagyon élveztem ezt a könyvet. Egy pörgős (kicsit hihetetlenül), izgalmas könyvről van szó rengeteg akciójelenettel meg kémkedéssel, és amolyan X-men féle képességekkel megáldott emberekkel. Van itt alakváltó, tűzlabdákkal dobálózó srác, vízember vagy épp jós, lényegében majdnem minden szereplő tud valamit. Az biztos, hogy unalmas egy percig sem volt, kész felüdülés ilyesmit olvasni.

Továbbra is eltekintve az ilyen nincs! felkiáltásaimtól, azt kell mondjam, hogy Kale megdöntötte a legfurább szereplők rekordját. Egy erősen alulszocializált, isteni kinézetű srácról van szó, aki az egész életét ketrecben vagy épp egy elzárt helyen töltötte. Ráadásul nem érinthetett meg egyetlen élőlényt sem (mármint igen, de akkor az a valami nem élt többet), így el lehet képzelni milyen boldogság neki egyrészt menekülni a szabadság felé, másrészt fogdosni Dezt, mondván, jé, nem haltál meg. Dez el is kezdi tanítgatni a srácot (ilyesféleképp: nem tudod, mi a csók? Hát próbáljuk ki!), Kale pedig mindenről elmondja az őszinte cenzurálatlan véleményét. Hihetetlen nagy jelenetek kerekednek ebből, a humor nagy részét ez adja ki. Deznee sajnos nem túl okos szereplő, viszont szerencsére fejlődőképes, így miatta sem kellett egyszer sem félredobni a könyvet, ráadásul kellően vagány, nem az az ártatlan angyalka típus. Enyhe szerelmi háromszög is van a képben, amit nem éreztem bénának, pedig sokan elrontják az ilyesmit.

Szóval szerettem a könyvet, egy újabb sorozat, amit biztosan olvasni fogok, habár nem végződött hatalmas függővéggel, így nem olyan kínzó regényfolyamról van szó, ami miatt számolni kell a napokat a következő megjelenésig.

Amit (nagyon) szerettem: Kale jeleneteit, amikből sok van, hiszen tényleg mindenre rácsodálkozik és sok mindent meg kell tanulnia; amikor Dez szét akarja rúgni Mercy hátsóját.

Nem szerettem: azért néhány six már nekem is sok volt, nem is beszélve pár óriási hibáról, amit a szereplők elkövettek.