Jennifer L. Armentrout - Obsession

Az írónő Luxen sorozatának 4. kötetében, az Originben olvastam Hunterről, aki egy fura alaknak tűnt, és akkor még nem is tudtam, hogy van külön könyve, de aztán utánanéztem és megtudtam, szóval kellett. A borító és a fülszöveg alapján már a Luxen sorozat ismerete nélkül is érdekesnek tűnt volna, csak sajnos annyira nem váltotta be a hozzá fűződő reményeimet.

Az alaptörténet: Serena szemtanúja lesz a legjobb barátnője meggyilkolásának, akit egy fura, világító pasas öl meg (egy Luxen, természetesen), ami persze lehetetlennek tűnik, de nincs más magyarázat, Serenának el kell fogadnia, hogy a természetfeletti létezik, főleg, mert a DoD kijelöl számára egy védelmezőt, Huntert, aki maga is a földönkívüliek táborát gazdagítja, csakhogy nem egy világító hapsi, hanem maga a sötétség - vagyis olyasféle. Hunter nem tartja jó ötletnek, hogy ő vigyázzon egy embernőre, és a rossz előérzete fokozódik, amikor Serena fura reakciókat csal ki belőle. Akárhogy is, amikor a nő élete igazán veszélybe kerül, nem tudja magára hagyni...

Tudtam, hogy ez egy felnőtteknek íródott sztori, számítottam rá, hogy lesz benne szex, nincs is ezzel semmi baj, de úgy érzem, három főszereplőnk volt. Serena, aki egy kissé nehéz felfogású, de alapjában véve egész szerethető csaj, Hunter, aki egy arrogáns seggfej, rohadt jó beszólásokkal és Hunter farka, amit annyiszor emleget, hogy bőven sok belőle, utóbbit inkább nem jellemezném, megteszik eleget a könyvben. Szóval, ha el tudok ettől vonatkoztatni - és muszáj, mert az erotikus részekről nem akarok írni - kapunk egy átlagos könyvet, amit csak a beszólások tartanak egészben, különben eléggé untam.

A cselekmény nagy részében Serena és Hunter kettesben vannak, és nem igazán nyomoznak, holott ott van a szemük előtt a bizonyíték, sőt Serena már az első fejezetben megtudja, mit is kellene csinálnia, hogy megtudjon valamit, csak hát a nehéz felfogása meg a sokk nem igazán engedik gondolkodni, ez pedig nekem nagyon idegesítő volt, eléggé lerontotta az olvasásélményt.

Azért akad olyasmi is, ami tetszett. Sokat megtudunk az Arumokról, hogy hogyan élnek, vadásznak, milyen a családjuk és hogy miként gondolkodnak. Érdekes, hogy Arum oldalról a Luxenek mocskos rohadékok, és végiggondolva az itteni és a Luxen sorozatbeli történteket, végül is fogalmam sincs, kinek az oldalára állnék, illetve, hogy vannak-e igazán oldalak, Armentrout világfelépítés ebből a szempontból eléggé nagyszerű. De csak ennyi, meg persze a beszólások, tulajdonképpen semmivel nem nyújtott többet, mint egy sima romantikus történet, az is a középszerűek közül, és ezt nagyon sajnálom.

Persze azért nem mondok le Armentroutról, csak nehezebben veszem rá magam még egy ilyesmi regényre tőle (mert van neki...), egyszerűen nem az én világom.

Amit szerettem: Arumok, Luxen utalások, Hunter beszólásai

Nem szerettem: miért ugyanaz a séma, minden jólány-rosszfiú sztoriban? U-nal-mas!

Jennifer L. Armentrout - Origin (Luxen #4)

Az Opal olyan függővéggel zárult, hogy muszáj volt azonnal ugranom az Originre (szerencsére kéznél volt), ami azon kívül, hogy az eddigi legjobb kötet a sorozatban, azzal is büszkélkedhet, hogy Daemon szemszögek vannak benne. Innentől SPOILER a korábbi részekre nézve!

Szóval ott volt vége az Opalnak, hogy Katy ott maradt az ellenség kezén, akik nem túl finoman bánnak vele, hiszen úgy gondolják, a lány mássága potenciális fenyegetés az emberiségre nézve. El is viszik a titkos 51-es közetbeli telepükre, hogy ott kísérletezgessenek rajta. Eközben Daemont az öreg Luxenek próbálják meg visszatartani, de ez természetesen semmilyen módon nem lehetséges (ugye, Daemont ismerve...), elindul, hogy kiszabadítsa Katyt...

Ezzel a kötettel érkezett el az a fordulópont, amivel a sorozat túllépett önmagán, már nem próbál rózsaszín, folyton bálozós, folyton suliba járós történet lenni, mindkét főszereplőnk felnőtt, kint vannak a nagyvilágban, és tulajdonképpen el kell dönteniük hol is állnak. Ugye vannak emberek, luxenek, arumok, hibridek ezt eddig tudtuk, most lesz egy új faj, plusz minden eddigi csoport feloszlik jókra, gonoszokra és semlegesekre, akikről aztán sosem lehet eldönteni, hogy megölnek, megmentenek vagy csak elsétálnak melletted, és ettől igazán jó ez a rész. Jó sok akciórész volt benne, sok elgondolkodni való meg miegymás, és egy újabb olyan függővég, ami miatt rághatom a körmöm a következő részig. 

Daemon és Katy még mindig szerethetőek, de külön-külön valahogy jobban tetszenek, mert amikor együtt vannak folyton csak a romantika van előtérben, ami sajnos túl sok időt vesz el a többi történéstől. Vannak új szereplők is, ezek közül Archer lett a kedvencem, és persze egyszercsak a már ismert karakterek is megjelennek, hogy aztán lehessen aggódni, ki hal meg legközelebb. Meg, hogy ki az áruló.

Minden más, amit mondani akarok, sajnos spoiler lenne, úgyhogy csak annyit, hogy ez egy olvasásra érdemes sorozat, most már minden van benne, amit szeretek.

Amit szerettem: a kínzós és kísérletezős részeket;  Daemon modorát (mint mindig); Archer szálát; a szökést.

Nem szerettem: azért vannak hibák, nyilván, ha hetekig kínoznak valakit, nem ugrik ágyba rögtön a szerelmével, anélkül, hogy lennének a múltnak bizonyos hatásai; Vegast, mert Vegasban mindig olyasmit kell csinálni, amit hőseink művelnek;

Jennifer L. Armentrout - Opal (Luxen #3)

Olvastam én az Obszidián és az Ónixot is (karácsonyi ajándékok voltak), de csak a harmadik kötetre jutottam odáig, hogy a sorozat az azonnal továbbolvasós könyvek közé jusson. Tehát az Opal harmadik kötet, így az alábbiak SPOILER-t tartalmaznak a korábbiakra nézve.

Katy és Daemon végre igazából is együtt vannak, ami jól is jön a lánynak, mert Blake árulása után elhidegül a többi Luxentől, főleg Dee-től, akit érthető módon megviselt Adam halála, de Katynek tulajdonképpen nem sok ideje van ezen rágódni. Will visszatérésétől retteg, a Blake miatti bűntudatán rágódik, ráadásul Dawson, Daemon kiszabadult ikertestvére eltökélten szándékozik kiszabadítani szerelmét, Beth-t a Daedalus karmai közül. Kat és Daemon természetesen segítenek neki.

Tulajdonképpen az egész könyv egy hatalmas készülődés az elkerülhetetlenre, mármint Beth mentőakciójára, és mint ilyen elég kevés akciójelenetet, viszont annál több romantikát tartalmaz. Katy és Daemon egyre közelebb kerülnek egymáshoz, miközben itt-ott folyton beüt a krach, új információk kerülnek elő, régi és új segítőtársakra tesznek szert, már-már laposnak is mondhatnám, de nem az, mert az egészet áthatja az érzés, hogy valami nagy fog történni a végén. Természetesen óriási, ajtócsapkodós függővég lett a dologból, és még ha tudtam is, hogy ez fog történni, nagyon megfogott a tálalása. Na, ennyit a tartalomról.

Katy eddig nem volt a kedvenc szereplőm annak ellenére sem, hogy tulajdonképpen szimpatikus, viszont most változik annyit a karaktere, hogy igazán szerethető legyen, de a favorit természetesen Daemon. Na, nem csak a dögössége miatt, mert a modora miatt azért néha csak meglegyintené az ember, de ez az erőssége is. A hatalmas egójához hihetetlenül jó szöveg társul, a poénok nagy részét az ő kommentjei adják, ettől pedig kétségtelenül kedvenc szereplővé válik. Jobban megismerjük Dawsont is, akit a kezdeti idegenkedésem után sikerült megszeretnem.

Igazából nem tudok, mit írni, hogy ne mondjak el mindent (főleg, hogy már a negyedik kötet közepén tartok), annyi biztos, előre sajnálom azokat, akik a magyar nyelvű kötetekre várnak, mert az Opal függővége annyira gyilkos, hogy arra már szavak sincsenek. Különben a Könyvmolyképző Kiadó 2014-re ígéri a kiadást, bár remélem, nem a második felére, mert ez egy olyan sorozat, aminek minden része kell a polcra.

Amit (nagyon) szerettem: a függővéget, de szerintem csak azért, mert kéznél volt a folytatás; az áruló szemétládát; a fokozott hangulatot.

Nem szerettem: oké, vannak hibák, de épp abban a fázisban vagyok, hogy magasról teszek rájuk.  

TOP5 legjobban várt YA (2014 első felében)

Habár jópár ismerős szerzőn megakadt a szemem, igazából csalódott vagyok, mert épphogy sikerült ötöt találni, még válogatnom sem kellett.

5. Cassandra Clare - City of Heavenly Fire (The Mortal Instruments #6)

Szeretem Clare-t, bár a Magnus Bane novellák nem jöttek be és a fejem vertem a falba A hercegnőtől is, viszont Jace és Clary története mindig is szívem csücske volt, így izgatottan várom a sorozatuk befejező részét. Ha jól látom 733 oldalas lesz és május 27.-én jelenik meg. 

4. Katie McGarry - Take Me On (Pushing the Limits #4)

A Crash Into You óta egy csomót gondolok erre a sorozatra, alig várom a következő kötetet, ami West és egy kickbox bajnok lány, Hayley története lesz, már elöljáróban is eszméletlenül hangzik. Kell! Sajnos csak május 20.-án jelenik meg.

3. Stephanie Perkins - Isla and the Happily Ever After (Anna and the Frech Kiss #3)

Már annyira hiányzik valami Perkinstől, szeretem, mert vicces meg aranyos, és jót tesz a lelkemnek. A borító ugyan nem fogott meg, de május 15.-ig még van idő, hogy csináljanak egy jobbat, de ha nem csinálnak, az sem nagy baj.

2. Julie Kagawa - Forever Song (Blood of Eden #3)

A kedvenc vámpíros-disztópiám! Ennek az első két része annyira jó, nem is értem, miért nem tudok rávenni senkit, hogy olvassa el. Itt olvasható mit írtam a The Immortal Rules-ról és a The Eternity Cure-ról. Április 29.-én jelenik meg.

1. Leiner Laura - Akkor szakítsunk

A Bábelhez hasonló sztorira számítok, de akármilyen is lesz, bízom benne, hogy szeretni fogom Laura új könyvét. A borítója kicsit üresnek tűnik nekem, hiányoznak róla a szokásos apróságok. Szerencsére erre kell várni a legkevesebbet, március 10.-én már kapható lesz, legalábbis, ha jól tudom.

Amiken még megakadt a szemem:
- Lauren Oliver: Panic (március 4.)
- Jenny Han: To All the Boys I've Loves Before (április 22.)
- Julianna Baggott: Burn (február 4., igaz még a 2. részt se olvastam, de akarom).

Susan Ee - World After (Penryn & the End of Days #2)

Az év felfedezettjeinek egyike nálam az írónő, aki remekül startolt az Angelfall-lal (magyarul A bukás címen fog megjelenni a Könyvmolyképző Kiadónál), ki merem jelenteni, hogy a legjobb disztópia, amit az idén olvastam, és szerencsére a folytatás sem maradt el az első rész mellett. Innen SPOILER-es az első részre nézve!

Ott maradt abba az előző könyv, hogy a skorpió-angyal szörnyek egyike lebénítja Penrynt, Raffe halottnak hiszi, és a testét visszaviszi az emberek közé, aztán elmegy. Amikor a lány magához tér, szembesül vele, hogy nemcsak rá nem néznek jó szemmel a lázadók táborában, de a csúnyán megváltozott húgát sem akarják maguk között látni. Egyik dolog követi a másikat, Paige-nek újra nyoma vész, Penrynnek pedig újra a nyomába kell szegődnie...

Eddig sem volt valami vidám olvasmány ez a sorozat, de most még komorabb lesz, főleg, hogy az ártatlan kis Paige-ből az az izé lesz, az angyalok pedig tovább gyilkolják az embereket, most főként az skorpióangyal izék közreműködésével. Betekintést nyerünk a nagy tervbe is, amit meglehetősen hihetőnek találtam, még annak ellenére is, hogy Ee egy olyan világot épített fel, ami szinte már túl horrorisztikus egy YA regénybe. Az biztos, hogy a tizenhatos karika minimum ráfér.

A szereplők: Raffe nincs a kötet 2/3-áig, de amit kapunk belőle az továbbra is imádnivaló, nem is emlékszem olyan angyalkarakterre, akit ennyire bírtam volna, szóval abszolút kedvenc, ugyanígy Penryn is, aki még mindig egy kemény csaj. Főleg, hogy nála marad Raffe kardja, és hát nem akarom lelőni a poént, de Penryn és a kard együtt nagyon nagy! Aki meglepetésként ért az Paige. Míg az előző részben nem sikerült kedvelnem, most sokkal érdekesebb karakter lett belőle, a végén pedig... hú! Penryn anyját akarom még megemlíteni: az a nő nem semmi! Nagyon jó szereplőket sikerült felvonultatni.

Aki romantikus jelenetekre vágyik az csalódni fog, még annyi sincs benne, mint az előző részben (abban se volt sok), de akciódús részek annál inkább vannak, Penryn többek közt megfordul az Alcatrazban, aminek nagyon érdekes funkciót találtak. És Raffe meg Penryn párbeszédei még mindig hihetetlenül jók.

A lényeg, hogy alig várom a magyar megjelenést, mert ez egy olyan sorozat, ami kell a polcra, a harmadik részt meg még inkább várom, bár szerintem jó sokára fog elkészülni.

Amit (nagyon) szerettem: Pooky Bear-t; Raffe-t; Paige dolgát ott a végén; az akciójeleneteket; a világot!

Nem szerettem: -

Katie McGarry - Crash Into You (Pushing the Limits #3)

Talán feltűnik valakinek, hogy nem írtam még Katie McGarryről, pedig olvastam a Pushing the Limitset és a Dare You to-t is, csak arról volt szó, hogy nem érintettek meg annyira, hogy írjak róluk, de most, hogy megjelenik magyarul is az első rész (meg gondolom a többi is) röviden elmondanám, hogy semmi baj nincs az első két résszel, sőt nagyon jók, csak épp a trilógia harmadik része volt az, amelyiktől teljesen eldobtam az agyam.

Isaiah nagyon szeretne már végre kikerülni a "rendszerből" és normális életet élni, de ez elég nehezen megy, főleg amíg nincs tizennyolc. Egy illegális autóversenyen találkozik Rachellel, aki alaposan felborítja az egész életét. Rachel élete kívülről tökéletes, valójában viszont szinte megfullad a megfelelni akarástól a családjának. amikor megismerkedik a tetoválásos, piercinges Isaiah-val, minden megváltozik...

Ez Isaiah története, akit nagyon szerettem az első kötetben és sajnáltam a másodikban, épp ezért nem örültem annyira, mikor kiderült, hogy egy szendeszűz csajszit kap maga mellé, legalábbis a fülszöveg szerint. Csakhogy Rachel egyáltalán nem olyan, mint hittem, hanem igazán szerethető és aranyos, pont olyan, amilyen illik Isaiah-hoz. A többi karakter is nagyon jól sikerült, örültem, hogy újra láthattam Noah-t és Beth-t, főleg hogy utóbbit kicsit nem szerettem, de most rájöttem ezalatt a három regény alatt minden úgy történt, ahogy kellett.

A történet izgalmas, fordulatos és érdekes, nem voltak unalmas részek, viszont olvadósak annál inkább. Mostanában nehéz engem lenyűgözni a szerelmi szálakkal, de a kettejük közötti kémia kezdettől fogva megfogott magának, pedig még leírós szexjelenetek sincsenek, mint a mostanában divatos NA-okban, nem itt sima YA-ról van szó, és sokkal szexibb, mint amiket mostanában olvastam, egyszerűen imádtam az egészet.

Ami külön jó pont: a versenyzős részek, hogy azokat mennyire szerettem, és ahogy Rachel hozzáállt... Mindenfajta spoiler nélkül, ezt az egész trilógiát el kell olvasni, természetesen KELL magyarul és Katie McGarry bekerült az örök kedvencek közé, mert ez annyira, de annyira szuper könyv volt!

Amit (nagyon) szerettem: Isaiah-t; Rachelt; Isaiah-t és Rachelt; tiltott szerelem fílinget; Beth és Noah részeit;  az egészet!

Nem szerettem: belegondolva ilyen is van, azért az utolsó dolog a végén egy picit sok volt. De csak enyhén, nem vont le az élményből.

Richelle Mead - The Fiery Heart (Vérvonalak #4)

Az év egyik legjobban várt (és most már kijelenthetem, az egyik legjobb) könyve nálam. A mostani sorozatok közül abszolút kedvenc nálam Mead eme gyöngyszeme, úgyhogy csakis az elvakult rajongó szemszögéből tudok írni róla. A bejegyzés SPOILER-es lesz az előző részekre nézve, úgyhogy óvatosan.

Most, hogy Sydney friss-alkimista húga Zoe is a képben van, a lánynak folyton bujkálnia és ködösítenie kell, hiszen még mindig varázsol, igyekszik megtörni az alkimista tetoválások hatását és legfőképpen titkos szerelmi viszonyt folytat egy vámpírral. Adrian életének egyik legjobb szakaszát éli, csakhogy a lélek még mindig sokszor megzavarja az elméjét, de azért igyekszik ő is segítségére lenni mind a moráknak, mind Sydneynek. Egyikőjüknek sincs fogalma, mi lesz, ha lebuknak, csak kettejük kapcsolata érződik biztosnak...

Végre, végre Sydney és Adrian együtt vannak, ennél is nagyobb öröm az Adrian szemszög, amitől nagyon féltem, de hamar kiderült, hogy Adrian fejében lenni még sokkal, sokkal jobb, mint Sydney szemén keresztül látni őt. A romantikus szál természetesen levett a lábamról, de nagyon megfogott az egész regény hangulata is, hiszen, aki a Vámpírakadémiát olvasta, sejtheti, hogy megint fordulóponthoz érkezünk, és ez be is bizonyosodik, amikor a könyv olyan függővéggel záródik, hogy a fal adja a másikat. És még csak azt sem mondatom, hogy meglepett, nem pontosan tudtam, hogy ez fog történni, de Mead egyszerűen olyan jól ír, hogy az ember lélegezni is elfelejt, miközben olvas.

Nem akarok semmit elárulni a cselekményről, csak megjegyzem, a sztori még mindig nem olyan akciódús, mint a Vámpírakadémia, ami szerintem érthető, hiszen Sydney elsősorban tudós, viszont az egész olyan jól épül fel, hogy sosem unalmas, mindig történik valami, mindig lehet agyalni a részleteken. Ráaásul kezdünk visszatérni a morák felé, például a palotában is játszódik egy jó kis rész. A szereplőket nagyon szeretem, Eddie új kedvencem, de bírom Evangeline-t és Jillt is, sőt Wolfe az egyik új favorit, meglepően sokszor jelenik meg ebben a részben. A régi szereplők Rose, Dmitrij, Lissa és Christian is felbukkannak, szóval épp senkiből nem volt hiány.

Egyetlen hibája van a könyvnek: gyilkos függőséget okoz, már megint fogalmam sincs, hogyan bírom ki július 29-éig új rész nélkül, de nem bántam meg, hogy elolvastam, sőt szerintem lesz időm újraolvasni az egészet (talán a Vámpírakadémiától kezdve), úgyis közben kijön a VA film is. Nem tudom, hallottátok-e, de Richelle Mead említi az egyik interjújában, hogy szeretne még könyvet Sydney-ék után, megint Rose-zal. Szóval, van mire várni!

Amit (nagyon-nagyon) szerettem: Adriant; a Love Phone-t; Wolfe történeteit; Eddie-t; a menekülő terveket és mindent!

Nem szerettem: -