Nemrég fedeztem fel, hogy Laurie Halse Anderson Hadd mondjam el! című könyvéből film is készült, így mivel a könyv nem volt rossz, eldöntöttem, hogy meg is nézem. Úgy tudom, sajnos nem szinkronizálták le, de magyar feliratot készítettek hozzá (én anélkül néztem, szerintem középszintű angol nyelvtudással is érthető).
A történet: a gimis Melinda Sordino kiközösített, ugyanis egy szilveszteri buli alkalmával kihívta a rendőrséget, amiből nagy balhé lett, emiatt az összes barátnője elfordult tőle, a lány pedig magába zárkózott. A szülei nem értik, mi van vele (nem is igazán foglalkoznak a lányuk állapotával), a suliban sincs senki, akivel tudna beszélni, így végül is egyedül igyekszik túltenni magát azon, ami a bulin történt.
Azt nem árulom el, mi történt a bulin, mert bár nyilvánvaló, hátha mégsem az. Igazából nem volt rossz film, a főszereplőt, Melindát Kristen Stewart játssza, akitől láttam már elég kínlódó arcot mostanában (A hírnők című horrorban a félelemtől, a Twilight filmekben a szerelemtől, a Pánikszobában pedig a rohamoktól), de most kaptam egy traumától szenvedőt is. Érdekes volt figyelni, ahogy lassan, főként a művészet hatására elkezdte feldolgozni a történteket.
Mivel a film egy dráma, senki ne számítson hatalmas poénokra vagy óriási akciójelenetekre, az egész történet lassú lefolyású, ráadásul tele van olyan pillanatokkal, amikor csak hallgatjuk az aláfestőzenét és az égvilágon semmi nem történik. Nyomasztó, úgyhogy aki vidámságot keres, ne ezt a filmet válassza. A legjobban azokat a képsorokat bírtam, amikor Melinda hazafelé megy a buliról, ugyanakkor ezek voltak a legidegesítőbbek olyan szempontból, hogy senki nem vette észre az egészet. Még csak azt sem lehet állítani, hogy nem látták, mert mindenki észrevette, hogy valami történt, a legnagyobb kérdés inkább az: miért nem tett senki semmit? A kedvenc szereplőm Mr. Freeman (Steve Zahn), a művészettanár volt, nagyon jók voltak azok a jelenetek, amikor az ő óráit láthattuk.
Összeségében úgy érzem, egyszeri nézést megért, bár meglehetősen sokáig elhúzták a filmet a maga nyolcvanvalahány percével, holott a könyv elolvasása sem vesz sokkal több időt igénybe, lévén egy vékony kötetről van szó.
Amit szerettem: Mr. Freemant; a pulykafőzős jelenetet; a szüfrazsettes dolgozat körül adódott zűrt.
Nem szerettem: túl hosszú volt, túl unalmas volt, kihagyták az utolsó jelenetet a könyvből, pedig azt szerettem volna úgy látni, ahogy volt.
szerintem a film is és a könyv is isteni volt sajnálom hogy neked nem jött be annyira
VálaszTörlésLáttam már jobb filmet is, de ízlések és pofonok. A könyv nekem például jobban tetszett, ha választani kéne.
VálaszTörlés