Tera Lynn Childs – Fins Are Forever

Hú, azt hiszem ez egy olyan történet, amitől túl sokat vártam. Amióta elolvastam az első részt a Forgive My Fins-t, tudtam, hogy meg kell szereznem majd a második részt is, mert az is biztos annyira jó lesz, de sajnos nem volt az. Nem mondom, hogy nem tetszett, inkább csak azt, hogy többet vártam, főleg a borító alapján is.

A történet: alig pár hét telt el azóta, hogy Lily és Quince felbontották a köteléküket és Lily eldöntötte, hogy lemond a hercegnőségről, most azonban szembe kell néznie vele, hogy közelednek a vizsgák és a felvételik ő azonban nem tudja pontosan, mit is akar kezdeni magával a szárazföldön. Azonban ez csak a kisebb probléma, a nagyobb, a bajkeverő unokatestvére, Doe, akit megfosztottak a sellőképességeiről és száműztek a tengerből egy időre, addig pedig Lilyvel kell maradnia. Lily igyekszik jó irányba terelni a lányt, de reménytelennek tűnik a helyzet, főleg miután Doe és Lily exkiszemeltje Brody között kötelék szövődik…

Szóval, amit nem szerettem az a játszadozás volt azzal a bizonyos kötelékkel, ami az előző részben még értékesnek és különlegesnek hatott, itt viszont nem túl sok jelentősége volt, hiszen akárki akárkivel összekötődhetett egy szimpla csóktól, de ugyanilyen egyszerűen meg is lehetett szabadulni tőle, ennek fényében semmit nem jelentett az a procedúra, amin Quince és Lily átmentek az első részben. Ráadásul a történet végén is volt olyasmi, amit nem éreztem helyesnek még mindig ezzel a kötelékkel kapcsolatban.

A másik dolog, amit nem szerettem, hogy Brody jóformán másik karakterré változott, lehet, hogy én emlékszem rosszul, de ezek a tulajdonságok, amikkel most fel lett turbózva, nem nagyon jelentek meg az első részben. Igazából már a címből kiderül, hogy mi is a történet vége, viszont én egész végig vártam valami komolyabbra, főleg Tellin felbukkanása után.

Persze voltak jó dolgok a könyvben, a tengeri szleng még mindig nagyon szuper, érdekes volt az is, ahogy kicsit belemerültünk Thalassinia politikájába. A sztori lefolyása könnyed és továbbra is vannak benne vicces dolgok. A romantikus részek kicsit háttérbe szorulnak, nagyobb szerepe inkább a döntéseknek van, amiket Lilynek meg kell hoznia.

Szóval továbbra sem mondtam le az írónőről, fogok még tőle olvasni, viszont egyre inkább általános igazságnak érzem, hogy a sorozatok második kötetei sosem olyan jók, mint az elsők. Csalódottságomon túllépve azért tényleg ajánlom a könyvet, szórakoztató és élvezetes, csak nem annyira, mint az első volt.

Amit szerettem: a Thalassiniában játszódó jeleneteket; az óceáni szlenget; a poénokat.   

Nem szerettem: a dobálózást a sellőkötelékekkel; azt, hogy Quince és Lily barátnője elfelejtettek szólni a lány találkozójáról, holott megígérték neki (az egy dolog, hogy Lily elfelejtette, de mindenki?).