Ez a könyv már a megjelenésétől kezdve rajta volt az olvasnivaló listámon, de mivel egy trilógia első része, elhatároztam, hogy csak akkor veszem a kezembe, ha már elérhető, mind a három kötet. Egy újabb ígéret magamnak, amit nem tartottam be. Még szerencse, hogy nem bántam meg az elolvasását.
A történet: Gwendolyn biztos benne, hogy a kissé bolondos családjában előforduló időutazó gént unokatestvére, Charlotte örökölte, így igencsak meglepődik, amikor egymás után többször is a múltban találja magát. Hamar kiderül, hogy Charlotte helyett, ő a tizenkét időutazó egyike, akire a Rubin drágakő jutott. Az életét csak nehezíti, hogy egyáltalán nem készült fel az időutazó életre, de nincs más választása, a mogorva és lenéző Gideonnal, aki szintén az utazók egyike, belevág a kalandba…
Kifejezetten tetszett a történet, jó kezdés, bár kétségbeejtően hamar vége van, és sajnálatosan kevés múltbéli jelenetet kapunk. Nem sok időutazós sztorit olvastam eddig, tinikről szólót még egyet sem, így az újdonság erejével hatott a könyv. Külön örültem annak a kitételnek, hogy a főhős nem utazhat vissza a saját múltjába, így nem fenyegetett az a veszély, hogy belekavarodik a saját életébe, a távolabbi múltban is épp elég kibogoznivaló maradt.
A Rubinvörös elbeszélésmódja is nagyon kellemes, nem túlmagyarázó, egyszerű és könnyen érthető, könnyed olvasmány, ugyanakkor nem unalmas. Tetszik, hogy az írónő mindent finom humorral sző át, emiatt már el is határoztam, hogy a felnőtteknek szóló könyveit is be fogom szerezni. A karakterek aranyosak, kedveltem Gwendolynt, nem a legegyedibb karakter, de mindenképpen szimpatizáltam vele. Gideonhoz hasonló srácokról is olvastam már, viszont őt is szerettem, főleg a könyv elején. A mellékszereplők rendben voltak, sőt Maddy néni, Leslie, James és Gordon váltak kedvenceimmé.
Bírtam a gonoszokat, Saint Germain gróf igazán hátborzongatóra sikerült, és akárki, akármit mond, ő aztán nem áll a jó oldalon, de Miro Rákóczyval is lesznek még gondok, annyi bizonyos. Sajnáltam, hogy ennyire keveset tudtunk meg róla, egy picivel több jelenetet el tudtam volna viselni. Aminek még örültem, hogy nem volt túlzottan jellemző a romantika a kötetre, megtörtént, aminek történnie kellett, nagyon remélem, hogy a következőkben sem lesz másként.
Rosszat csak annyit tudnék mondani a könyvről, hogy megint egy sorozat. Nem szeretem a folytatásokat, utálok várni. A következő kötetet, a Zafirkéket a Könyvmolyképző Kiadó novemberre ígéri, ami borzasztó sokára van.
Amit szerettem: a könnyedséget; Pault és Lucyt (szurkolok nekik); a ruhaköltemények leírását, meg amikor Gideon és Gwen cukkolták egymást miattuk; Gwendolyn családját; Jamest.
Nem szerettem: hogy alig derült ki valami; hogy nem hallgatták végig Pault és Lucyt; hogy kevés volt az időutazás.
Hihi, tökre örülök, hogy neked is tetszett! :) Viszont egy kérdés/meglátás: ugye azt leszögezik, hogy az utazók nem mehetnek vissza a saját múltjukba - akkor felmerül a kérdés, hogy Gwen hogyan találkozhatott mégis magával? Nem lehet, hogy ez a képessége (a szellemek látásán kívül...)??? Vagy nem tudom... de te lehet, hogy tudsz valamit, amit én nem. :)
VálaszTörlésEgyébként a múltba utazós jelenetek szerintem is kevesek voltak, de szerintem a következő kötet(ek)ben már lesz több is, csak gondolom így kezdésként nem akarta túlzásba vinni. És sajnos tényleg elkeserítően rövid a könyv, két délután alatt kivégeztem, és itthon már nem is tudtam olvasni. :/
Ja, és még valami... a pasi - nem tudom, hogy hívják -, akinek a szellemkisfia van, neked néha nem Piton jut róla eszedbe? :D
Szerintem akkor nem a saját múltjában voltak, hanem a múltban, ahová visszament. Így látta saját magát, hogy épp akkor is valami bálon volt. Kíváncsi vagyok a többi részre én is. Nem, eszembe sem jutott :D
VálaszTörlés