Régebben nagyon szerettem Meg Cabot írásait, a Mediátor volt a kedvencem, de odavoltam a Hívószám sorozatáért is, azonban mostani könyvei között egyre több van, ami nem igazán nyerte el a tetszésem, viszont kitartóan olvasom továbbra is minden könyvét. Most, hogy már az egész Airhead trilógia megjelent magyarul, be is szereztem őket.
Emerson Watts átlagos tinilány, aki szereti a számítógépes játékokat és a legjobb barátjáról, Christopherről ábrándozik, mígnem a fejére nem zuhan egy óriási kivetítő, és amikor magához tér a kórházban, rádöbben, hogy az agyát egy másik testbe ültették át. De nem is akárkiébe, hanem a tini szupermodell Nikki Howardéba.
Az első részt olvasva kicsit meglepődtem ezen az agyátültetéses dolgon, mert ilyet még nem olvastam, és épp ezért tűnt nagyon jó ötletnek, hiszen ha lehetnek kísértetek meg vámpírok, miért ne lehetne valami kevésbé mitikus magyarázat ugyanolyan „hihető”, mint azok. Igazából az első részt olvasva nem volt nagy bajom a történettel. A főszereplő, bár elvileg okos lány borzasztóan naiv és felszínes, amit valahogy Cabot mégis elfogadhatóvá tud tenni, már-már elhittem, hogy ha szupermodellé kell válnia, akkor az automatikus IQ-csökkenéssel jár.
Szóval bár a főszereplő nem lett a kedvencem, éreztem érdekes dolgokat kibontakozni, ezért a másodikra részbe is szívesen kezdtem még bele. Ahogy az Abandonnál is megesett, ez a trilógianyitó kötet épphogy bepillantást enged nyerni a „nagy tervbe”, épphogycsak bekerülünk a képbe, máris vége a könyvnek. Lehet, hogy még ajánlanám is, ha nem az egész sorozat olvasása után írnék róla, most csak annyit mondanék, a lehetőségek adottak voltak.
Amit szerettem: Cosyt és Lulut.
Nem szerettem: a túl sok modelldolgot, Em naivitását, hogy nem történik semmi, máris vége az első résznek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése