Magas elvárásaim vannak Meg Cabot könyveivel szemben, és nagyon idegesít, hogy mostanában ennyit csalódom. Mivel az Airhead trilógiájának első részéből nagyjából semmi nem derült ki, a második részre csodákat vártam, amit kaptam is, de csak igazán keveset.
Nagyjából két hónap telt el azóta, hogy Emerson Watts agyát átültették a szupermodell Nikki Howard testébe, ezalatt Em igazi üresfejűvé nőtte ki magát, és gyakorlatilag semmit sem csinált, ami a történet szempontjából hasznos lehetne. Aztán felbukkan Steven, Nikki Howard bátyja azzal, hogy Nikki édesanyja eltűnt, így Emnek nincs más választása, utána kell néznie, mi folyik a háttérben…
Határozottan több minden történik, mint az előző részben, főként Stevennek köszönhetően, aki végre egy kis józan észt hoz a káoszba, és mozgásra bírja Emet, de még így is az a csaj siralmasan lassú felfogású, néhány nyom szinte a legelejétől kezdve ott van az orra előtt, de sajnos észrevenni luxus. Emiatt elég idegesítő, főleg, hogy bejön a romantikus szál Christopherrel, és így még kevésbé halad előre a sztori. Viszont itt még láttam reményt a harmadik kötetre, mégiscsak Meg Cabotról van szó.
Tehát ha leszámítom Em idiótaságát egy egész érdekes függővég alakul ki a Nikki bőrében végére, amivel rengeteg mindent lehetett volna kezdeni. Bár már nem annyira lelkesen, de kedvet kaptam a harmadik részhez is, ami a sok izgalmat ígérő Menekülés címet viseli.
Amit szerettem: Cosyt; Stevent; ami Nikkiről kiderült.
Nem szerettem: Fridát; azt a hülye bulit, amit muszáj volt megtartani; azt, hogy gyakorlatilag azok az események történtek most meg, amit az előző kötetbe vártam volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése