Meg Cabot - Abandon (Elhagyatva)

Mivel Cabot könyveken nőttem fel, és eddig az összeset elolvastam (még azt is, amit Mia Thermopolis nevében írt meg), természetesen a legújabb trilógiájának első kötete sem maradhatott ki a sorból.

Az Abandon a Perszephoné elrablása mítoszt veszi alapul, bár főhősünk már az első oldalon kijelenti, hogy Perszephoné története (röviden: Hádész elrabolja Perszephonét és kényszeríti, hogy vele éljen az Alvilágban, amíg az anyja, Démétér ki nem alkudja, onnantól kezdve fél évet a földön, fél évet az Alvilágban tölt) nyomába sem érhet az övének.

Láttad a fényt az alagút végén? Mindenki ezt kérdezi Pierce-től, aki két évvel korábban meghalt, de sikerült újraéleszteni. Az igazság az, hogy Pierce nem a fényt látta, hanem egy ismerős idegent, akivel gyerekként találkozott Isla Huesos (Csontok Szigete) temetőjében, és aki a kérésére életre keltett egy halott madarat. Az eltelt idő alatt Pierce meggyőzte magát, hogy csak képzelgés volt az egész, de amikor meghalt újra találkozott Johnnal az Alvilágban. A férfi felajánlotta a közös örökkévalóságot a lánynak, de ő visszautasította, majd sikerült megszöknie. Emlékeztetőül csak egy különleges gyémánt nyaklánca maradt, meg persze John szavai: ha az egyensúly felborul, annak következményei lesznek.

Tehát két év telt el azóta, hogy mindez történt, Pierce most anyjával véglegesen az Isla Huesosra költözik, hogy új életet kezdjenek, ám ez nem olyan egyszerű. Pierce életében az alvilági események óta egyre-másra kellemetlen dolgok történnek, ráadásul John is folyton rajta tartja a szemét, és fel-felbukkan, amikor a lánynak segítségre van szüksége…  

Őszinte leszek, kezdek belefáradni Cabot trilógiáiba. Mi történt az önálló regényeivel? Gyanítom, minél több, annál jobb alapon dolgozik, de ennek a hátránya, hogy a történet fele csupa maszlag és unalmas körítés. Lehet, hogy ez durván hangzik, de így éreztem olvasás közben. Az ötlet remek, a Johnos történtek, az alvilági dolgok érdekesek voltak, viszont sokszor csak vártam, hogy érjünk túl egy unalmas iskolai napon vagy a főhősnő önsajnálásán. Nem szerettem Pierce-t, a tényt, hogy meghalt és visszajött szinte minden fejezetben felhozza, mint mentséget a viselkedésére (gondolok például arra, amit Alexnek mondott, amikor a fiú nem akart a menőkkel barátkozni), el tudom hinni, hogy hatalmas megrázkódtatás lehetett, csak nekem nem életszerű az ilyesfajta siránkozás. Egyrészt életben maradt, amiért igazán hálás lehetne (főleg Johnnak, mert nyilván hagyta elmenni, nem törődve vele, hogy a Fúriák mennyire bedühödnek ettől), másrészről nem igazán értettem, mi az, ami annyira ijesztő neki az egészben. Hiszen megtudta, hogy van „élet” a halál után, ráadásul egy jó pasi várja, aki nagyon bejön neki, még annak ellenére is, hogy tagadja. Persze én még egyszer sem haltam meg, biztosan nem érthetem.

Szóval nekem unszimpatikus volt Pierce azzal a sok szenvedéssel, és amiatt, hogy nem törődött az unokatesójával, holott John többször is kijelenti, hogy azért olyan különleges lány, mert mindenkivel törődik. Nagy negatívum volt nekem, hogy a történet közepe el van húzva, és mire történik valami, vége is az első résznek. Tulajdonképpen három nap alatt játszódik az egész, amiből úgy másfél nap eseménytelenül telik, így meglehetősen untam a dolgot. De akkor jöjjenek a jó dolgok.

A borító nagyon tetszik, egyszerűen jó ránézni, és volt két kedvenc szereplőm is. Az egyik Richard Smith, aki nagyjából keveréke Smith ügynöknek a Mátrixból (főleg az elején annyira Smith ügynökös volt, de lehet, hogy csak én vagyok így ezzel) és Dominic atyának a Mediátorból. A másik kedvencem John, aki pontosan olyan fajta karakter, akit kedvelek: titokzatos, komoly, kemény és szenvedélyes. Pár másodperc alatt összetöri egy hapsi kezében az összes csontot, nagyveszekedés közben leül könyvet olvasni, vagy ha olyan kedvében van, eszméletlenre csókolja a főhősnőt. Biztos vagyok benne, hogy Johnnak jó szövevényes háttértörténete lesz a következő részekben, mert már ebben a kötetben is megtudtunk pár dolgot, de korántsem eleget, így bár mérges vagyok a könyvre, ha megjelennek a következő részek, muszáj lesz elolvasnom őket.

Amit szerettem: az Alvilág leírását; Johnt; az utolsó akciójelenetet, bár kicsit zavaros volt nekem; az alapsztorit; Mr. Smith-t

Nem szerettem: Pierce-t; hogy Alexről alig tudtunk meg valamit, bár erősen sejthető, mi az, amit tudnunk kellene; a szülőket; hogy ez egy trilógia, holott talán a kevesebb néha több (és tartalmasabb) alapon is meg lehetett volna oldani.