Jennifer Donnelly – Északi fény

Jennifer Donnelly egy olyan írónő, akit feltétlenül imádok, az Északi fény pedig a kedvenc regényem tőle.

A könyv 1906-ban játszódik, amit magamban csak Váratlan utazás időknek szoktam nevezni, ez a kedvenc időszakom, így nálam alapból jó ponttal indult a történet. Tehát a századelőn vagyunk, Grace Brown holttestét megtalálják a Nagy Jávorszarvas-tóban, és elindul a találgatás, hogy mi történhetett a fiatal lánnyal. Mattie Gokey a regény főszereplője egy kötegnyi levelet rejteget, melyeket Grace a halála előtt nekiadott azzal a kéréssel, hogy égesse el őket. Ezek a levelek és persze a gyilkosság áll a regény kisebbik, a jelenben történő részének középpontjában, azonban a másik, érdekesebb (legalábbis számomra) darabról nincs szó a fülszövegben.

A hosszabb, múltban játszódó történések Mattie családi körülményeit mutatják be. A tanulni vágyó, könyvmoly lány nyakába édesanyja halála és a bátyja távozása után hatalmas felelősség szakad, egyedül látja el a háztartást és a kisebb testvéreit. Ösztöndíjat kap, így a lehetősége megvan rá, hogy kitörjön az életéből, de a megkeseredett apja hallani sem akar arról, hogy Mattie elmenjen. Mivel szerelembe is esik, úgy tűnik, hogy a továbbtanulásról szőtt vágyai csak álmok maradnak…  

Nagyon szeretem az olyan könyveket, amik nagy döntésekről szólnak, az Északi fény pontosan ilyen. Mattie erős karakter, rajta keresztül szinte megkönnyebbül az ember, mennyivel több esélye van egy nőnek a mai világban, bár néhány problémája akár egy mai lányé is lehetne. Érdekesen és őszintén mesél a dolgokról, gondolkodásmódja pedig annyira az enyémet idézte, hogy egyáltalán nem esett nehezemre azonosulni vele.

A történet bővelkedik érdekes mellékszereplőkben is, Imádtam Weavert, Mattie fekete barátját, akinek szintén ugyanazok a vágyai, mint a lánynak, ő is több lenni, mint ami, vagy ott van Miss Wilcox, a lány tanárnője, aki igazából egy lázadó, a férje elől megszökött költőnő. Nagy szerepük van a történet végének alakulásában, ahogy még sok már szereplőnek is, akik mind, mind közelebb viszik Mattie-t a döntéshez, amit végül a Grace-szel történtek hatására hoz meg.    

Elég keserédes könyv, voltak részek, ahol Mattie tehetetlenségétől majdnem az én szemembe is könnyek szöktek, de vannak remek poénok és édes jelenetek, amiket imádtam. Rosszat nem igazán tudok mondani a könyvről, talán csak a béna fülszöveget nehezményezem, annak alapján biztosan nem vettem volna meg a könyvet. Nagyon ajánlom, ahogy az írónő többi könyvét is.

Amit (nagyon) szerettem: Mattie és Weaver szópárbajait; a hatos asztal büntetését; Henryt; a befejezést.

Nem szerettem: Royalt egyáltalán nem, semmikor, bár pontosan olyan fiú, akibe a lányok bele szoktak szeretni.