Jessica Day George – Éjféli Bál

A Vörös pöttyös könyvek egyszerűen felhívják magukra a figyelmet a gyönyörű borítóikkal, a fülszövegből értesültem arról, hogy a történet a Széttáncolt cipellők mesét veszi alapul, ennyi már elég is volt ahhoz, hogy megrendeljem.

A történet főhőse, Galen, aki a háborúból hazajövet megosztja, amije van egy idős nénikével, cserébe egy láthatatlanná tévő köpeny tulajdonosa lesz és két gombolyag fonalat is kap, ugyanis főhősünk hobbija a kötés. Galen hamarosan munkába áll a királyi udvar kertjében, ahol értesül a tizenkét királykisasszony titokzatos éjszakai elfoglaltságáról.

Rózsának, aki a legidősebb a tizenkét virágnevű hercegnő közül, nemcsak az őt és húgait sújtó átokkal, hanem a királyságba érkező kérőkkel is meg kell birkóznia, akik miután sikertelenül próbálták megfejteni a titkukat, mind rejtélyes módon elhaláloztak. A királylányok helyzete reménytelennek tűnik, amíg Galen el nem kezd nyomozni. Követi őket az Éjféli Bálba, ahol minden éjjel táncolniuk kell a Kőbezárt király parancsára.

Először kezdeném a rossz dolgokkal. Nem tudom, más hogy volt vele, de engem idegesített, hogy amíg a könyv hátoldalán Rose van, addig odabent már Rózsának nevezik a hercegkisasszonyt, ráadásul a fülszövegnek olyan hatása van, mintha ő lenne a főhős, holott egyértelműen Galen az. Ami még problémám volt, hogy a történet szörnyen nehezen indul be, az egész nincs háromszáz oldal, mégis egy hétig tartott elolvasnom, amiből az első százötven oldal tartott hat napig, a maradék pedig alig pár óráig.

A jó dolog, hogy megbocsátottam, mert a könyv második fele már az volt, amire számítottam, egy remek tündérmese sok mesei elemmel és a végén alaposan megbűnhődő gonosszal. Miután végre beindult a történet, izgalmas volt, szerettem a pluszokat, amiket az írónő beleírt még a mesei alapon kívül, azok szépen olvastatták is magukat. Bár a fülszöveg sok romantikát sejtet, nem volt túlzottan jellemző, de nekem nem is hiányzott. Rózsa karakterét nem szerettem annyira, a hercegnők közül többet is jobban kedveltem, Galen viszont a kedvencem volt. Amikor először meghallottam, hogy a főhősünk kötöget – zoknit, sapkát, vállkendőt – nevetségesnek tűnt a gondolat, de Galen nem volt az, sikerült férfiasnak maradnia. Azt hiszem, felejthetetlenek azok a jelentek, amikor előveszi a zsákjából a kötőtűit meg a fonalát és békésen kötögetni kezd. Teljesen beleillett a történet hangulatába.

Ami külön örömet jelentett, hogy a könyv utolsó oldalai kötésminták, ami alapján akár otthon is elkészíthetőek azok a dolgok, amiket Galen kötött (már, ha valaki tud kötni). Összességében engem meggyőzött az írónő, szívesen fogom olvasni a folytatást is, amiben ha jól tudom, Pipacs a főszereplő.

Amit szerettem: a kötögető Galent; a Lili és Heinrich szálat; azt a jelenetet, amikor Galen kísértetnek adja ki magát Árnika előtt; a könyv teljes második felét.

Nem szerettem: hogy kissé vontatott volt a regény első fele.